éves
Ezerkilencszáznegyvenöt decemberében negyvenkilósan érkezett vissza az orosz hadifogságból. Nem jutott mindenki haza. Neki szerencséje volt. Mármarosszigetről indítottak egy szerelvényt, arra fölkerült, Szegedig vonaton utazott. Szabadkára már gyalogosan érkezett. Hallgattam Andruskó Károlyt két évvel ezelőtt, és meg is írtam már ezt a történetét, hiszen annyi év alatt, amennyi őt Zentához kötötte, szinte mindent megírtunk róla. Hallgattam őt most hangfölvételről ismét. Megint azt vártam, elmondja, hogy végre elmondja, miért jött haza Zentára. Maradhatott volna másutt is. Marasztalták. Kapott volna munkát, hívták a nyomdába dolgozni. Hazajött. Gyalog... És néztük együtt a képet a falon, amely megörökítette hazatérésének pillanatát. Most megint nézem képet. Harmincévesen fáradt öregember. A vállán átvetett madzagon pléhdoboz lóg, a lábán fapapucs. A tartása egyenes.
És nézem újra a festményeket, metszeteket, rajzokat. Zentai képek. Utcák, terek, fák. A folyó. Temerini élet. Szlovén hegyek. Palics. Újvidék. Nyilván ez a válasz. Ezért jött vissza. Hogy az itteni táj, az itteni lélek örök időkre megmaradjon. Kubikosként és nyomdászként vérrel és verejtékkel küzdött ezen a vidéken, és grafikusként ezért a vidékért. Akár a szó szoros értelmében is – hiszen saját vérével festett egy sorozatot. És ezt a kérdést is föltettem már: hogy lehetett volna másutt lefesteni a tiszai halászokat, metszetbe vésni a zentai csatát és Szerelem címen sorozatot készíteni a mocsár élővilágáról?
Andruskó Károly ma lenne kilencvenhárom éves. Idén februárban temettük.
