A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház december 22-én tartotta meg új produkciójának a bemutatóját, a Gunilla Elisabeth Boëthius drámája alapján, Hegymegi Máté rendezésében készült A föld fia című előadást tekinthette meg ekkor a közönség. A KDSZ ezzel az előadással kezdi meg az új évet is, következőleg az érdeklődők január 18-án láthatják.
Gunilla Elisabeth Boëthius svéd írónő műve egy nem mindennapi családról szól, Anja és Björn fia Kalle ugyanis egy erdőben, félig a földbe ágyazódva születik meg, ahonnan nem bír elmozdulni. Ezzel a történettel invitálja a közönséget Hegymegi Máté egy különleges világba.
Hegymegi Máté nem ismeretlen a szabadkai színházkedvelőknek. Csaknem tíz évvel ezelőtt a Népszínház Magyar Társulata és a budapesti Katona József Színház koprodukciójában készült Vörös című előadásban játszott, a KDSZ idei Desiré fesztiválján pedig két előadását is láthattuk, amelyet a Stúdió K Színháznak rendezett.
Az előadásokról, a színházi munkáról, A föld fiáról, Hegymegi Mátéval beszélgettünk.
Miért esett a választás erre a műre?
– Sokáig kerestem egy olyan darabot, ami a társulatnak valami újdonságot jelenthet. Ez egy szövegközpontú darab és habár kortárs, mégis klasszikus drámai szöveghelyzetek jellemzik. Figyelembe kellett venni azt is, hogy a társulat öttagú. Ez pedig pont egy olyan létszám, amely ritkábbnak számít a klasszikusabb értelembe vett drámairodalomban, különösen úgy, hogy az öt szerep egyenrangú legyen. A drámák általában két-három, vagy hétnél több főre íródnak. Márpedig azt szerettem volna, hogy minden szereplőnek jusson jó játszási lehetőség, és ezt ebben a darabban találtuk meg. A tartalmi szempont is számított. Egy nagyon fura nyelvezetről és világról van szó, ami számomra is újdonság. Nagyon érdekelt, hogyan lehet színpadra állítani. Megtetszett ez a különleges helyzet, ezzel a nem szokványos gyermekkel. Egyáltalán a gyermekvállalás témája érdekelt. A túl korai gyermekvállalás, hogy annak nehézségeivel hogyan küzd meg ez a két fiatal, miket élnek meg és mi mindennel kell szembenézniük. Nyilván megváltozik az ember élete azáltal, hogy egyszer csak más valaki fontosabb lesz a számára, mint saját maga. Kérdésként fogalmazódik meg, hogyan tudja önmagát, a saját vágyait, egy kicsit háttérbe szorítani és egy felelősségteljesebb életmódra váltani. Ez engem is foglalkoztat, és érint is, hiszen korban kezdek odajutni, hogy egyre többet gondolkodom a családalapításról. Nem tudatosan, de talán ez is hozzájárult a darab választásához. Elég régóta tudok erről a darabról, egy ideje a fiókomban hevert. Öt évvel ezelőtt olvastam el és nagyon megtetszett, ahogyan az írónő a humort és a tragédiát hol egymás mellé helyezi, hol ütközteti. Akkor még nem kötődtem a mondanivalójához, de azóta ez is megtörtént.
Hegymegi Máté (Fotó: Molnár Edvárd)
Látványában, zenéjében hogyan adja vissza ezt a fura világot ez az előadás?
– Fekete Anna díszlettervezővel már az első munkáim óta együtt dolgozunk. Ezúttal egy olyan teret, közeget próbáltunk létrehozni, ami egyrészt visszaadja a száműzetés érzését, az erdő kicsit rideg világát, ahol a szereplőknek túl kell élniük. Ilyen szempontból van benne naturalizmus, de valahol azt az absztrakciót és költészetet is kerestük, ami a történet sajátja, illetve annak a színháznak is, amit szeretünk csinálni. Pető Kata jelmezterve is ezt emeli ki, az esztétika is jelen van, de a tartalmi jelentés lett előtérbe helyezve. Az előadás látványvilágával azt a statikusságot szerettük volna kifejezni, amelyben ez a gyermek van, és tulajdonképp a körülötte levő világot színházi értelemben megmozgatni. Megmutatni milyen az, amikor valakinek annyi a világ, ameddig a karja elér, mert nem tud sem tovább lépni, sem tovább látni. Urbán Kristóffal, az előadás zeneszerzőjével először dolgoztunk együtt. A természet hangjai a zenében is megjelennek, ellenpontként pedig a mai zene, az elektronikus zene. Ez a kettő ütközik, végig ez a kettősség dominál az előadásban.
Valami miatt mintha a térségünk rendezői ritkábban nyúlnának skandináv művekhez...
– Bizonyos értelemben az egy egészen más világ. Másmilyen a humoruk is, mint a miénk. Legkevésbé talán a színházban lehet átadni. Sokat dolgoztunk azon is, hogy e darab humora lehetőleg átjöjjön. A brit humor is egészen másmilyen, most már szerintem jobban értjük, mint korábban, de sok idő kellett ahhoz, hogy hozzászokjunk. Arról is szó lehet, hogy több brit filmet, sorozatot nézünk, mint mondjuk konkrétan svédet. Sokkal kevésbé ismerjük a svéd darabokat, és talán ritkábbak is. Ez az írónő is főleg regényeket ír.
Először dolgoztál a KDSZ csapatával. Milyen volt a közös munka?
– Nagyon vártam már, egy ideje halasztódott a Covid miatt, de ez végül jól is jött, mert legalább volt alkalom arra, hogy találkozzunk, megismerkedjünk, beszélgessünk, többet megtudjunk egymásról, mielőtt hozzáfogunk a próbákhoz. Műhelymunkát is tartottunk és láthattam őket a színpadon más előadásokban is. Nagyon jó ez a társulat, szerintem civilben is jól megértjük egymást, szívesen voltunk együtt szabadidőben is. Ez fontos a számomra. Annak ellenére, hogy ott van közöttünk az a bizonyos vonal, másfajta gondolkodói közegben létezünk, másfajta élethelyzetben, és másmilyenek a tapasztalataink, ez mégsem jelentett semmiféle akadályt. Hamar megtaláltuk a közös hangot, jól tudtunk együtt dolgozni, őszintén beszélhettünk egymással, nem kellett kerülgetni a dolgokat.
Anno a Vörös próbái idején, és most is, több időt tölthettél Szabadkán. Milyennek látod a várost?
– A Vörösnél még hosszabb ideig voltam itt, de most sem láttam túl sokat a városból, mert egész nap próbáltunk, amikor pedig nem, akkor azt néztem, hogyan játszanak a színészek más előadásokban. Este sikerült csak néhány helyre kimenni. Egyszer jó lenne csupán azért is itt lenni, hogy körülnézzek. A próbafolyamatba ráadásul beleesett a Desiré fesztivál is, akkor délelőtt voltak a próbák, este pedig az előadásokat néztük. Ráadásul mi is játszottunk két előadást a Stúdió K-val. Intenzív időszak volt, de élveztem.
A Desirén a közönség a Heilbronni Katica és a Nero című előadásaidat láthatta. Milyen volt a Stúdió K Színházban rendezni?
– Szeretek a Stúdió K csapatával dolgozni. Három ízben dolgoztam velük. Ott is azt éreztem, mint itt, hogy jól megértjük egymást, tudunk együtt dolgozni. Az is egy kis színház, szűkös anyagiakkal, de ahhoz képest mindig a határaikat feszegetik és nagy volumenű előadásokon dolgoznak. Mindegyik sokkal nagyobb vállalás, mint amit alapvetően egy ekkora színház és társulat teljesíteni tud, de mégis képesek rá. Rendezőként nagy szabadságot kaptam, ami nagy bizalmat is jelent és hízelgő a számomra. Kedvesek nekem ezek az előadások, és örülök annak, hogy jó fogadtatásra leltek. Büszkeséggel tölt el, hogy mindkettőt elhozhattuk a Desirére, nagyon szeretem ezt a fesztivált és jelentősnek tartom.
Mikor történt meg az, hogy a színészetről átváltottál a rendezésre?
– Olyan szakra jártam, ahol egyszerre tanultunk rendezést, színészetet és koreografálást, táncot, mozgást. Ez egy összetett, komplex szak. Az első három évben mindenkinek kellett mindent csinálnia, utána lehetett meghatározott irányt választani. Amikor felvételiztem, eszem ágába se jutott rendezői szakra jelentkezni. A színészet és a mozgás érdekelt. Másodévtől viszont egyre inkább magával ragadott a rendezés, a helyzetek és problémák boncolása. Beszélni ezekről, de nem egy szerepen, valakinek a szövegén keresztül, hanem úgy, ahogyan én szeretném. Ez nagyon vonzott, minden felelősségével és nehézségével együtt. Már az egyetemen is elkezdtem errefelé kacsingatni, miközben továbbra is érdekelt az előadói rész is. Miután viszont befejeztem az egyetemet, sokkal inkább a rendezés felé fordultam. Nem is tartom magam színésznek, inkább rendezőnek. Tulajdonképpen azóta egyfolytában rendezőként dolgozok és nem panaszkodhatom.
Mik a terveid az új évre?
– Sepsiszentgyörgyön rendezek, ahol már kétszer is dolgoztam. Azután pedig saját társulatunkkal, a Narratíva kollektívával fogok dolgozni.
Nyitókép: Molnár Edvárd
