A múlt hét végén Vajdaságba látogatott a Magyar Művészeti Akadémia vezetősége. A testület látogatásának célja a bemutatkozás és a tapasztalatcsere volt. Az Akadémia vezetősége Magyarkanizsán és Zentán találkozott kulturális életünk képviselőivel; létrehozták a Magyar Művészeti Akadémia Határon Túli Bizottságát, valamint tájékozódtak a vajdasági könyvkiadás helyzetéről.
A MMA a művészettel, továbbá annak támogatásával és közkinccsé tételével kapcsolatos teendőket lát el. Köztestületként fontos feladata, hogy segítse a magyar kultúra értékeinek megóvását, hagyományainak tiszteletét és új alkotások létrejöttét a magyar művészeti életben. Erről is kérdeztük Csáji Attila festőművészt, a Magyar Művészeti Akadémia alelnökét.
A teljes vezetőség képviseltette magát a vajdasági látogatáson. Mi volt a célja jövetelüknek?
– Az Akadémia ebben az utóbbi évben épült ki igazán mint köztestület. A törvény értelmében létre kell hoznunk a határon túli magyarokkal foglalkozó, a kulturális külkapcsolatokkal foglalkozó, valamint az oktatási bizottságot. Annak, hogy a határon túli magyarokkal foglalkozó bizottságot itt a Vajdaságban alakítottuk meg, jelképtartalma van, hiszen az Akadémia tagsága a Kárpát-medence legkülönbözőbb részeiből áll össze. Én magam is határon túli vagyok; Sepsiben születtem, Kassáról telepítettek ki bennünket, és a család nagyobbik része máig a Felvidéken él. Számomra tehát az egyetemes magyarságban való gondolkodás természetes, és nagyon nagy örömmel vettem, hogy az Akadémiának ez a magától értetődő hozzáállása a magyar kultúrához.
Találkoztak művészekkel, írókkal, kulturális közéletünk képviselőivel, beszélgettek a könyvkiadás helyzetéről. Hogyan tudják hasznosítani ezeket az ismereteket, tapasztalatokat?
– Én magam a hetvenes években sokat jártam ide. Akkor Magyarországon a művészeti élet meglehetősen zárt volt, itt pedig sokkal szabadabb élet folyt. Ugyanakkor tudtuk, éreztük, hogy a látszólagos szabadság alatt ott parázslik valami különös, kegyetlen, kemény feszültség. Soha nem felejtem el, hogy egy bezdáni diófa alatt hogyan robbantak ki az emberekből az emlékek a II. világháborút követő szörnyűségek kapcsán. Mindezzel szembe kell nézni, hiszen egy olyan akadémiát szeretnénk vezetni, ami a kényes problémákat nem söpri szőnyeg alá, ami szembe mer nézni ezekkel a tényekkel, amelyek bizony máig kihívást jelentenek. Természetesen sok minden jelent kihívást; az is, hogy befogadóak legyünk a tradíciók iránt, mert a gyökereket nem szabad elvágni, de ugyanakkor nyitottak legyünk a jövő felé is. Ezt a szellemiséget képviseli Makovecz Imre is, aki egyszerre volt egy elementáris erővel dolgozó, teljesen új formavilágot teremtő alkotó, mégis a hagyományoknak mély átélője.
Hazavisszük tehát ezeket a tapasztalatokat; arra kell érzékenyeknek lennünk, hogy melyek azok a plusz kulturális értékek, amelyeket a magyarság tud nyújtani az egyetemes Európának. Úgy kell működnünk, hogy a magyar kulturális élet legjobbjait meg tudjuk szólaltatni.
Maga az Akadémia egy elég zárt, elvont világot feltételez a kívülállóban. Az érzékenységet és a nyitottságot úgy is lehet értelmezni, hogy a köztudatban élő elvontság, megközelíthetetlenség feloldódik?
– A törvény értelmében kétszáz akadémikus lehet tagja az Akadémiának. Ez a kétszáz tag adja a testület magját, de a tevékenységének jóval összetettebbnek kell lennie. Olyan embereket is szeretnénk bevonni a jövőben, akik nem tagjai ennek az Akadémiának. Terveink szerint a Pesti Vigadóban fogunk olyan találkozókat, rendezvényeket szervezni, ahol tovább tudjuk építeni anyaországi és határon túli kapcsolatainkat. Természetesen ezeken a rendezvényeken, összejöveteleken nem csak az akadémiai tagok jelenlétére számítunk.
Ön többször említette a szemléletváltást. Mire gondolt pontosan?
– Valaki azt mondta, hogy a Vajdaságban élő magyarság csupán egy fél megyényi. Ha Magyarországon egy fél megyében ilyen differenciált és ilyen minőségű kulturális élet lenne, azt hiszem, hogy boldogok lehetnénk. Számunkra rendkívül fontos, hogy létrejött a Magyar Művészeti Akadémia, amelyik egyenrangú a Magyar Tudományos Akadémiával. Hogy azonban ezzel a lehetőséggel élni tudjunk, nélkülözhetetlen egy szemléleti megújulás, amelynek az enervált, lekozmált Budapesten is meg kell valósulnia – ami nem feltétlenül adott erre példát. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy Budapest mégiscsak a magyar szellemi élet központja. És ennek magától értetődően szerves része a vajdasági, a felvidéki, az erdélyi magyarság kultúrája.
