A prágai Kvadriennálé fesztivál felkérése a Nagy József Regionális Kreatív Műhely belgrádi partnerének, a Kiosk művészeti egyesülésnek a közvetítésével jutott el a táncművészhez, aki tavaly október óta készíti az előadást. Prágában, a Nemzeti Színház előtti téren tizennégy másik kockával együtt lesz látható Nagy József legújabb bemutatója. Ebben az előadásban Anne-Sophie Lancelin francia táncosnő a partnere.
Bicskei Zoltánt, a magyarkanizsai Műhely igazgatóját kerestük meg az ősbemutató előtt.
Az előbemutató meghívott nézői szerint az egyik legszebb előadás született meg a közelmúltban Nagy József műhelyében.
– Nagy József fantáziáját rendkívül megmozgatta az a térbeli korlátozás, hogy egy 4x4 méteres belterű kockában kellett megteremtenie az előadást. Az adott téma is ehhez illő volt: bensőségesség, intimitás a térben. A nézők egy-két méterről, egy üvegablakon keresztül nézhetik meg az előadást. Rendkívül közel lesznek az eseményhez, szinte együtt lélegeznek a szereplőkkel, a történettel. Egy szervezőnek nem illik lelkesedni a saját munkája iránt, de azt kell mondanom, hogy az utóbbi években kevés ilyen gyönyörűséges előadás született a világon. Túl a szépségén – ami az intimitásból is fakad, és amihez hozzájárul az is, hogy nincs benne elektronikus világítás, csak rejtett, meleg gyertyafény –, egy olyan műfaj született, amivel adós volt eddig az európai és a magyar színház is.
A finom intimitáson kívül mi jellemzi az előadást?
– Jellegzetes, de szavakkal nehezen körülhatárolható, alföldi szellemiségen átszűrt mozgás-, jelkép- és jelenlét-szövevény alakult ki. Olyan tiszta, hogy már-már rendszernek nevezném, ha ez a szó nem lenne rosszízű a művészetben. Talán most jutott el oda, hogy valóban jel-színházat alkotott. Éppen az olyan, fogalmi rendszereken túl lévő megnyilatkozások, mint a tánc, mozgás, kép, zene, látvány képesek ilyen karakteres dolgokat felmutatni, ahol a mi kultúránk sajátos mozdulatlansága, időtlensége, visszafogottsága, azaz tapintatos szeretete sejlik föl egy előadás kapcsán. A közelség miatt az apró mozdulatokat, szemrebbenéseket is érzékeljük. A távol-keleti vagy az afrikai, indiai szakrális színházakban ez eleve adva van, hiszen ott olyan rítusokról van szó, ahol a testnek, a színésznek a legkisebb eleme is kidolgozott. Ez az európai színházakban nem így van, nálunk elnagyolt jelenlét van, nemcsak a néző távolsága miatt, hanem mert itt a rítus már régóta elhalt, és az ész a játékot az irodalomból indíttatta, nem pedig az ember eredendő jelenlétéből. Ebben a mostani előadásban viszont kiforrt egy rendkívül finom és lassú, sokszor a mozdulatlanság határán levő jelenlét, ahol ez a páros olyan mélységekkel tud egymáshoz viszonyulni, ami túlmutat a korábbi Nagy József-előadásokon is. Ez a tömörített, leegyszerűsített színpadi mozgás, amiben benne van az elmúlt harminc év összes tapasztalata, kínlódása, szenvedése, olyan fenséges angyali jelenlétet hozott létre, hogy az szavakkal leírhatatlan. A darab címe is ezt sugallja.
Paul Celan versei indítottak el a művészben valamit? Vagy megvolt az érzés, és a költészet rájátszott erre?
– Nagy József többször kifejtette, hogy őt sokszor megihleti egy-egy szöveg, de az élményt sosem konkrétan jeleníti meg. Megmozdít benne valamit, de nem a vers tartalmának a leképezéséről van szó. Egy élményvilágból, egy érzésből elindul valami. Ebben az esetben a nagyon leszűkített tér is inspiráló volt, úgy is fogalmazhatnák, hogy a szereplőknek leszűkített térben kellett szárnyalniuk.
Prágai bemutató, zsidó származású romániai költő, magyarkanizsai és franciaországi művész. Nagy József számára fontos a mi délvidéki magyar világunk. Ez hogyan jelenik meg ebben az előadásban?
– A Nagy József-féle színház ihletői a legkülönfélébb nemzetiségű művészek voltak máskor is. Ma divat mindenhonnan valamit összecsipegetni és aztán, mint valami zutyulékot, odatenni a néző elé. Itt azonban nem erről van szó. A lényeg, hogy mi az a láthatatlan szellemi gerinc, amire szép lassan ráfűződnek a dolgok. Ez pedig esetünkben az alföldi kultúrának egy tipikus, magyar ága. A magyar szellem. Mitől magyar egy színház, kérdezték egyszer Nagy Józseftől. Azt válaszolta, hogy számára az egyszerre lokális és egyszerre univerzális. Nehéz a művészetet pontos stílusjegyekkel körülírni, de mindannyian tudjuk miről beszélünk, amikor például a zenei anyanyelvünket említjük. És van kínai, japán, indiai színház is. És német, francia zene is. Mindennek arca van. Arctalanul nem létezhet semmi, a jelenségek sem. Egy mozgáson alapuló színpadi jelenlétben a drámai és költői jelenlétek jellegzetes váltakozásai, a rendkívül kifinomult és csak számunkra otthonos aritmológia, az esés ritmusok (aranymetszés) váltakozó ritmusai, a térben való határozott rajzú jelenlét, a karakterek… ez mind a magyar színház arculatához tartozna. De nagy baj, hogy erről még dadogni is alig tudunk…
A prágai bemutatót követi egy itthoni is?
– Ezt az előadást Nagy József még kibővíti a nyáron. Nem a prágai formájában lesz látható, hanem színházi előadásként. Az elülső falat megnyitjuk, így egy hozzáépített ülőkével alkalmas lesz mintegy ötven ember befogadására. Szerbiában először a BITEF-en játsszák szeptember végén, majd a Budapesti Őszi Fesztivál nyitóelőadásaként október 7-én a Magyar Nemzeti Színházban mutatják be. A tervek szerint november végén a Desiré Fesztiválon a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban láthatják a nézőink. A magyarkanizsaiaknak egy kicsit várniuk kell, valószínűleg tavasszal fogjuk játszani. De időközben, a nyáron készül egy újabb darab is, aminek egyelőre csak munkacíme van: Kezdetben.Hat táncossal egy félórás kis darabot mutatunk be a 17. Jazz, improvizatív zene… fesztiválon szeptember 9-én. Jövőre ennek is elkészül majd az egész estét betöltő változata.
