Negyvenkét éve, hogy tágra nyílt, mégis résnyire szűkült szemmel, ijedtemben apróra szoruló szívvel és behúzott füllel megismertem az új angoltanárnőt – az egységes középiskolai tapasztalat váratlan és ijesztő voltát az I2 osztály esetében azzal tetézték, hogy elit osztályt gyúrtak össze, bizonyítandó, hogy a Vuk-diploma mit sem ér, zenedésnek lenni pedig kispolgári csökevény. Be fogják ezt bizonyítani, mondták a szemünkbe. Mire eljött a következő szeptember, már nem létezett az osztályunk.
A kísérlet ugyan nem sikerült, mégsem volt sohasem osztálytalálkozónk. Ugyan ki akarna találkozót egyetlen közösen eltöltött év emlékére? Nagy létszámú osztály voltunk, szabadkaiak, zentaiak, zomboriak – sokukkal ma is tartjuk a kapcsolatot. Nem egy közülük zenedeigazgató lett, nyugati nagyváros szimfonikus zenekarának szólistája, másokból kutatók lettek, mert az I2 -ben többségében azok voltunk, amik: stréberek.
Amikor Horváth Emma, az új angoltanárnő, belépve az egykori jogi kar belső udvarára néző osztályterembe, végighordozta rajtunk cézári tekintetét, álltunkban elájultunk. Amikor megszólalt, remegni is kezdtünk ájultunkban. Well...
Annyi bizonyos, hogy amikor másodikosok lettünk, Matija Štefko, szintén hasonlóan szigorú, ám joviális természetű angoltanárunk nem értette, miképpen lehetséges, hogy néhányan még a FPC igeidőt is felismerjük? Kérdésére elhaló sóhajjal adott válaszunk ennyi volt: Mi az I2-ből jövünk, Horváth Emma... odakapott a bajszához, kicsit megpödörte, majd rekedtesen felnevetett. Well...
A Svetozar Markovićban két éven keresztül latint tanított nekünk. Ha nem is aznap, amikor azon iszonyú havazás miatt megállt az élet, és a Palicsi úton egyetlen jármű sem közlekedett, csak az ,,Emma” bicajának kerekei surrogtak, mert még abban a nyakig érő hóban sem volt képes gyalogolni és elkésni, de valamelyik felelés előtt, egyik, azóta neves polgárrá lett osztálytársunk ötletére ezzel fogadtuk: Ave, Caesar, morituri te salutant! És ,,Emma” akkorát hahotázott, hogy zengett a porta mellett lévő, a Belgrádi útra néző tanterem, ablakai pedig remegtek. Talán meg is repedtek.
Tizenévesen vele barangoltam végig budapesti múzeumokat, őt hallgattam a régi Városháza Kék termében hetente kétszer világirodalomról, magyar irodalomról beszélni. Ami klasszikus műveltséget összeszedtem az egyetemig, azt kizárólag neki köszönhetem. Utoljára tíz évvel ezelőtt néztük végig közösen a PIM Weöres Sándor születésének centenáriumára készült, újszerűségében akkoriban még rendhagyónak nevezhető kiállítást. Gyermeki lelkesedéssel fújt bele a virtuális pitypangba, miközben zengő hangon kiselőadásokat rögtönzött.
Egyetlen vers volt, amit mindig tökéletes egyszerűséggel adott elő. A vállaláshoz, ami a kivételes emberek sajátja, és ami az ő egész élete volt, ez illett, a tökéletes egyszerűség. Harsány nevetései, széles gesztusai, látványos mozdulatai mögött így élt és így ment el, tökéletes egyszerűséggel.
Horváth Emma tanárnő emléke, amíg élnek tanítványai, eleven marad.
Horváth Emma tiszteletére kedden 10 órai kezdettel gyászülést tartanak a szabadkai Városháza dísztermében. Temetése kedden 15 órakor lesz Szabadkán, a Rókusi temetőben.
Nyitókép: Ótos András archív felvétele
