A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség a magyar kultúra napja alkalmából Magyar Életfa díjjal jutalmazta a torontálvásárhelyi Beretka Szénási Eszter közösség- és művelődésszervezőt több évtizedes munkájáért. Az elismerést Eszter Sutus Árontól, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnökétől és Rancz Károlytól, a szövetség alelnökétől a magyar kultúra napja alkalmából szervezett zentai központi rendezvényen vehette át január 24-én.
Beretka Szénási Eszter Sutus Árontól és Rancz Károlytól vette át a Magyar Életfa díjat (Gergely Árpád felvétele)
Önről köztudott, hogy folyamatosan kutatja, követi és még ma is gazdagítja a torontálvásárhelyi művelődési életet. Meséljen arról, hogy mi jellemezte egykor a helybeli kulturális életet! Hogyan kezdett el ezzel foglalkozni?
– Torontálvásárhely művelődési élete gazdag múltra tekint vissza, ami a település közel 230 éves múltjának is betudható. Az elöljáróság már az 1880-as években is nagy hangsúlyt fektetett a lakosság szellemi és kulturális fejlesztésére, s ennek a folyamatnak az elindítója és a szóvivője a helyi református lelkész volt. Voltak mélypontok és voltak felemelkedések is, de az elődeink büszkesége sokat segített abban, hogy ne vesszen el a művelődési élet a faluból. Az örökség apáról fiúra, tehát az elődökről az utódokra szállt. Én mindig is nagy érdeklődéssel figyeltem és hallgattam azokat a történeteket, amelyekre az idősek emlékeztek vissza, és amelyek egy-egy letűnt kor szépségeire, vagy közösségi életére hívták fel a figyelmet. Ezek a történetek keltették fel az érdeklődésemet, illetve sarkalltak arra 35–40 évvel ezelőtt, hogy tárjam fel a kincseinket, és rakjam össze azokat az aprócska töredékeket, melyek még megmenthetőek a következő generációk számára. Amikor az 1990-es évek körül zöld fényt kapott a hagyományápolás, illetve a vallási ünnepeink éltetése, első célom a helybeli karácsonyi hagyományaink begyűjtése volt. Akkor már elkezdődtek a betlehemes találkozók, és eszembe jutott, hogy van nekünk egy saját szokásunk, amit még ma is kecskézésnek hívnak, és ekkor döntöttem el, hogy megpróbálom ennek a szövegét felkutatni. De ekkor még nem is sejtettem, hogy egy félórás betlehemes történet hiteles változatának a begyűjtse hónapokig is elhúzódhat. Sajnos nagyon megfogyatkozott azoknak a száma, akik ismerték ennek a játéknak a hagyományát. Még jobban megmakacsoltam magam, és még több energiát fektettem a munkába. Kilincselgetni kezdtem, szatyromban a hangszalagos Grunding rádióval, és kerestem az alanyaimat, akik még vissza tudtak emlékezni.
Mikor mutatkoztak be az első kecskézősök a színpadon?
– 1994 karácsonyán. Újdonság volt ez a számukra, de amikor elmeséltem nekik, hogy a szöveget valamikor a nagyapáik csoportokba verődve tanulták meg a meleg istállókban, és szenteste járták a falu utcáit, bekopogtatva mindenhova, hogy karácsonyt köszöntsenek, másképp tekintettek az egészre. Számomra ez egy nagy lépés volt a művelődési élet felé, ami még inkább arra ösztökélt, hogy folytassam a hagyományaink felkutatását, már csak azért is, mert az idősektől olyan sokszor elhangzott az, hogy „bezzeg abba a régi, szép időkbe, más vót mindön.” Ezt a jellegzetes mondatot még a mai napon is hallani lehet Torontálvásárhelyen. Az adatközlőim a beszélgetéseink alatt kibontakoztak, és meséltek a múltról, de sohasem panaszkodtak. Idővel a hangszalagokat feldolgoztam, kibővítettem azokat az oda illő saját verseimmel, illetve versek formájában jegyeztem le egy-egy beszélgetést. Emlékszem az 1994-es évre, amikor a településünk 200 éves évfordulóját ünnepeltük. Egy verseskötetet adtak ki, és engem is megkértek, hogy adjak közre a költeményeimből. Ma is büszke vagyok erre a kiadványra.
A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetségtől az elismerést a közösségépítő munkájáért is kapta. Meséljen még arról, hogy milyen volt ebben az időszakban a közösségépítés! Hogyan nézett ez ki Torontálvásárhelyen?
– Amikor 1990-ben állandó dolgozója lettem a József Attila Művelődési Otthonnak, akkor egyfajta felelősséget kezdtem érezni a közösségünk iránt. Egyre többet próbáltam magamból adni, szerettem volna valami maradandót alkotni az utókor számára abból, amit az elődeink már megteremtettek. Úgy éreztem, hogy a hamu alatt nyugvó parazsat lángra kell lobbantani, hogy a szikrái szabadon szárnyalhassanak. Népművelő szakköröket létesítettem, színpadi fellépéseket, vendégszerepléseket szerveztem. Néhai férjem, Mérges Sándor, aki a művelődési otthon igazgatója volt, mindenben támogatott. Ő kiváló amatőr rendező és színész volt. Én a kabarék és a nótaműsorok szervezésében találtam meg önmagam. Ha arra volt szükség, a műsorszámokhoz összekötő szövegeket írtam, irodalmi összeállításokat szerkesztettem, de ha kellett, illetve megkértek – a fájó pillanatokban – búcsúbeszédeket írtam, és fel is olvastam azokat. A mesék világát járva, a kis mesemondó csapatommal eljutottunk a dél-bánáti szemlére, innen a vajdaságira, majd a szakzsűri döntésének értelmében, fellépési jogot nyertünk Gödöllőn a Kárpát-medencei találkozón, ami hatalmas megtiszteltetést jelentett a számunkra. A népdalkörben öt lánykával foglalkoztam, táborokba jártunk, Bodor Anikó népdalgyűjtő is felfigyelt rájuk, mondván, ezek az én dalos kis pacsirtáim. A karácsonyi pásztorjátékkal szintén szemlékre jártunk, és a vajdasági döntő után a magyarországi Országos Betlehemes Találkozóra talált érdemesnek bennünket a szakzsűri, dr. Burány Béla néprajzkutató és dr. Szöllősy Vágó László, aki a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség főtitkára volt. Hihetetlen érzés volt a számomra, amikor láttam, hogy beért egy munkának a gyümölcse, és amikor egy istállóban tanult pásztorjátékot egy Sissi-kastélyban mutathattuk be. Akkor értettem meg igazán, hogy a munkám értékes.
Torontálvásárhely a VIVE otthona. Meséljen erről a szerveződésről is. Önről köztudott az is, hogy dalszövegek írásával gazdagítja a fesztivál repertoárját. Hogyan lépett az életébe a dalszövegírás?
– Torontálvásárhely mindig is nótás közösségnek számított. 1996-ban egy lelkes csapat állt össze, akik egy szívvel és egy lélekkel hozták létre a VIVE-t, a magyar nóták és csárdások fesztiválját. Sokan biztattak arra, hogy írjak dalszövegeket, ebből bátorságot merítettem. Verseket akkor már írtam, de a dalszövegek megírása komolyabb feladatnak bizonyult, ezért zenei szakértő segítségét kértem, és belekezdtem. Az első VIVE fesztiválon hangzott el az első csárdásom szövege, a Debellácsi nagyvásárban című nóta, amit azóta már több mint ötven nótaszöveg követett. Több zeneszerzővel is dolgoztam együtt, sikeresen. Minden VIVE-re két-három megzenésített szövegem került be, melyek kisebb-nagyobb sikereket értek el. Számomra már az is sikert jelentett, amikor egy nótám fölcsendült a színpadon, amiért köszönettel tartozom az előadóknak és a zeneszerzőimnek. Sajnos az utóbbiak már mind kevesebben vannak a nótafámon.
Mennyire érinti az elvándorlás a torontálvásárhelyi művelődési életet? A keménymag, aki minden rendezvény mögé beáll (akár segítőként, akár szervezőként, akár fellépőként) mit tesz vagy tehet annak érdekében, hogy a településen maradt lakossággal megszerettesse a művelődési életet, és ha nem is fellépőként, de nézőként szerves része legyen a helybeli megmozdulásoknak?
–A kibontakozás, a közösségért való tenni akarás, a telt színházterem, az, hogy van egy lelkes csapat, akik a művelődési élet közösségéhez akarnak tartozni, és a közös munka mindig olyan csodás tud lenni. Én ebben a jelenben éltem. Az idő múlásával az emberek is váltakoznak, tova mennek, újak jönnek és továbblépnek. Sajnos ez itt is bekövetkezett. Az elvándorlás, a jobb életre való csábítás megtette hatását még a kultúra területén is. Fájó ezt látni, de nem szabad megtorpanni. Üzenem a ma emberének, a fiatalságnak, akik a művelődési élet szóvivői, hogy sok munka és odaadás kell ahhoz, hogy egy közösség fennmaradjon. Haladni kell a korral, fel kell virágoztatni a már ágas-bogas, vén lombokat, és a hűs lombjai árnyékában kell regélni a régi dalokat. Így, amikor egy értékelőt, számadást adnak, akkor el tudják mondani, hogy érdemes volt, és hogy volt miért és kikért dolgozni. Ahhoz, hogy egy csúcsra felérjünk, akarat kell, de ha sikerül a kitűzött célt elérni, akkor minél tovább ott kell maradni, dolgozni és alkotni tovább.
Hogyan érintette ez az elismerés? Mit ad hozzá az eddigi munkájához?
Hálás vagyok mindazoknak, akik értékelni tudják továbbra is a tevékenységeimet, és azoknak is köszönettel tartozom, akik kikérik a véleményemet. Köszönettel tartozom a József Attila Művelődési Otthonnak és a falumnak is. Véleményem szerint ez az elismerés nem a személyemnek szól, hanem az eddigi munkámra vonatkozik, ami megerősít abban, hogy továbbra is ilyen elszántan végezzem a feladataimat. Hálásan köszönöm a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek a támogatását, mert úgy érzem, hogy nekik is köszönhetem azt, hogy ma itt lehetek, ahol most vagyok.
Nyitókép: Beretka Szénási Eszter az elismeréssel (Gergely Árpád felvétele)
