Képeskönyvek nem csak gyerekeknek készülhetnek, igenis komoly érzéseket, gondolatokat, történeteket, emlékeket indíthatnak el a felnőttekben is. Ez akkor tudatosodott bennem, amikor megismerkedtem a silent bookkal, azaz a néma könyvvel, vagyis a képkönyvvel. Az irodalom új műfajáról, azokról a könyvekről van szó, amelyek szöveges kíséret nélkül, csak képek segítségével mesélnek el egy történetet, Blaschke Zsuzsanna művészeti menedzserrel, az egri Bródy Sándor Könyvtár és a Deák 17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria könyvválogatásából készült vándorkiállítás kurátorával beszélgettünk Belgrádban.
Miklós Hajnalka felvétele
– Ha abból a gondolatból indulunk ki, hogy a képeskönyvek jellemzően a gyermekeknek készülnek, akkor igen, ezek a kiállított könyvek jellemzően a felnőtteknek szólnak. De olyan történetek vannak bennük, amelyek a gyerekeknek is érdekesek lehetnek, csak van egy meghatározott kor, ami alatt nem ajánljuk. Bár a környezetemben van olyan gyerek, aki 7 évesen nagyon jól tudja olvasni ezeket a könyveket.
A néma könyvek olyan könyvek, amiket hangosan kell olvasni?
– Ha együtt olvassuk, akkor lehet hangosan is. De egyedül is lehet olvasni ezeket a könyveket. Sőt olyan is van, hogy az ember elkezdi olvasni és először csak valami érzete támad, még nem érti teljesen a történetet, csak érzi, hogy valamit meg kell értenie. Ez a szépsége az egésznek. Ez a fejtés: meg kell fejtenem a történetet.
A tárlatvezetés során említette, hogy volt olyan könyvkiadó, amely nem merte bevállalni, hogy a könyvet szöveg nélkül jelentesse meg, miközben olyan alkotások készültek ahhoz a könyvhöz, amelyek érzéseket közvetítettek. Magyarországon milyen mértékben ismerték fel ezeknek a könyveknek az értékét?
– Érdekes kérdés, mert miután 2023-ban megcsináltuk ezt a kiállítást, látványosan elindult egy silent book kiadási kedv a kiadóknál. Nekünk 2023 novemberében volt egy workshopunk a kiállítás kísérőrendezvényeként Gabriel Pachecóval a Deák 17 Galériában, ahol az illusztrátorok arról tanultak, hogyan kell silent bookot készíteni. Ez annyira sikeres volt, hogy egy inkubátorprogram során még egy művészeti csoportot is létrehoztunk 16, Magyarországon egyébként leginkább foglalkoztatott illusztrátorokból. Ők azon dolgoznak, hogy silent bookok szülessenek. Annyira erős közösség ez, hogy ebben az évben egy kiadóval sorozatot indítottunk, de kiadott már ilyen könyvet a Csimota is. A kiadókedv egyre erősebb lett, mondhatnánk az is, hogy elindult a trend ebben a témában.
A művészek érdeklődnek inkább ezek iránt a könyvek iránt, vagy a néma könyvek olvasótábora is nő?
– Az a meglátásom, hogy az emberek azt keresik, amiről van tudomásuk, és amiről elmondják nekik, hogy az miért jó. Sok energiát fektetünk abba, hogy ezt a műfajt Magyarországon megismertessük az olvasókkal, és az igény felőlük is elinduljon, hogy a kiadók is akarjanak silent bookot kiadni, hiszen ha az ember bemegy a könyvesboltba, és nem tud silent bookot venni, akkor ez a kiadókat arra ösztönzi, hogy ilyen könyvek is megjelenjenek. Valamilyen módon az embereket bátorítani kell, hogy ez egy jó dolog, és így a művészeknek is lesz indíttatásuk arra, hogy alkossanak. Az a tapasztalatom, hogy a művészeknek van indíttatásuk a silent bookra, ugyanis az illusztrátorok általában alkalmazott művészek, tehát valamihez rajzolnak. Itt viszont ők művészként jelennek meg, hiszen saját magukból adnak legtöbbször történetet, a saját történetüket mesélik el. Ez egy jó terápia nekik, szerintem.
Miklós Hajnalka felvétele
Ha már a terápiát említi, ezeket a könyveket terápiás célokra is használják?
– A Szegedi Tudományegyetemnek éppen most jelent meg egy tanulmánykötete, amelyben van erről is szó, de a nagyon egyszerű terápiának, a biblioterápiának egy fajtája lehet. Az a meglátásom, hogy egy otthoni veszteség feldolgozásnál is alkalmazni lehet, itt is van olyan könyv, ami egy családtag elvesztéséről és annak a feldolgozásáról szól.
Emellett más kormoly témákkal is foglalkoznak a kiállított könyvek, az alkoholizmussal például, vagy éppen a családdal, az unoka és a nagyszülők viszonyával…
– Sőt itt van egy könyv, ami a demenciáról egy elképesztően szépen megrajzolt történet. A magányról és rengeteg mindenről van könyv, amiről lehet beszélgetni a gyerekeknek a felnőttekkel, vagy akár barátokkal is.
A kiállításra érkezők részéről az első találkozásnál a könyvekkel érezhető volt egyfajta ellenállás, sőt olyan is elhangzott: nem vagyok én már gyerek. A tárlatvezetés során elmesélte ön is az első élményeit.
– Igen, nem nagyon érdekelt, nem tudtam hová tenni. Miért lenne ez érdekes? A barátnőm, Erika, aki megmutatta nekem ezt a könyvet, gyermekkönyvtáros volt akkor. A gyerekkönyvek engem miért érdekelnének? Igen, volt egy ilyen ellenállás bennem is. Aztán ez megváltozott.
Egyébként ezekben a könyvekben nem a gyermekeknek szóló bájos rajzokkal találkozunk, hanem nagyon részletes képek ezek. A részletekben rejlik a lényeg?
– Így van. Érdekes, mert amikor az ember ezeket a könyveket átlapozza, akkor gyorsan történik egy kapcsolódás: igen ez erről szól. De amikor belemerül a részletekbe: itt van egy folt, ott egy színváltozás… Az mit jelent? Na, ott piros lett a cipője, ott van még valami… Elkezd kibontakozni egy sokkal mélyebb történet, mint amit első látásra az ember lát. Sőt, volt egy olyan könyvem, aminek minden egyes alkalommal, amikor kinyitottam, más lett a vége. Amilyen lelki állapotban voltam éppen, úgy változott a történet vége, vagy a történet maga. Ez egy olyan dolog, amin két ember együtt dolgozik: a szerző és az olvasó. A szerzőnek van egy saját, az olvasónak is lesz egy saját története, aminek persze van egy metszete, ami lehet kicsi és lehet nagy is, lehet ugyanaz, de lehet más is.
Megmutatta a kedvenc könyvét. Miért éppen az a kedvenc? Az ábrázolás, a színhasználat, a történet miatt?
– Ahogy a történet meg lett rajzolva. Ami engem megfog egy könyvben, az az, ahogy a szerző az érzelmeket kifejezi. Van egy könyv, egy svéd szerző könyve, aminek az a címe: Bear (Mackó). A szerző édesapjának az alkoholfüggőségéről szól. Egy medve az alkoholista, a fejére kerül egy vödör, ami jelzi az alkoholizmust. E miatt a vödör miatt nem látja az ember a medve arckifejezését, de a testtartásából, a mozdulataiból pontosan át tudja érezni azokat az emberi fájdalmakat, amiket a medve átélhet. Van egy segítőtársa, egy nyúl, akinek nincs arca, és mégis pontosan tudja az ember, hogy a nyúl mit érez. Olyan tökéletesen meg tudta rajzolni a szerző az érzelmeket, hogy átéli az ember azokat. Ezekben a könyvekben az érzelemátadás nagyon fontos. Amikor könyvet olvas az ember, akkor az érzelmet szavakkal át tudják adni, ha jó a könyv, akkor nagyon mélyen éli meg azokat az olvasó. Itt nincsenek szavak, itt a képek tudják ezt nekünk átadni. Egy reverse olvasás történik, mi rakjuk a képekhez a szöveget. Ez meg tudja az embert fogni.
Nyitókép: Miklós Hajnalka felvétele
