Van egy erős emlékem. Egy intenzív emlékem, ami az azóta eltelt, nagyjából egy évtizednyi időben nem hogy megkopott volna, vagy legalábbis a legtöbb emlék szokványos útját járta volna be a lassú elhomályosulás felé, ellenkezőleg: már-már különösen szilárd, megfogható élményként vésődött belém. Olyan mély nyomot hagyott az akkori énemben, hogy azóta is meghatározza az élményt okozó emberhez fűződő gondolataimat, érzéseimet, és még sokakét, akik elég szerencsések voltak azáltal, hogy ott lehettek.
Talán éppen tíz évvel ezelőtt történhetett Szabadkán, amikor Tolnai Ottó a 14. Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencia plenáris előadójaként szólalt fel. Tolnai Ottó beszélni kezdett, és a zsúfolt előadóterem meglódult, falai képlékennyé váltak, már-már teljesen elmosódtak, hogy helyet adjanak a nyelv szerteágazó indáinak, az elbeszélés minden szabad teret betöltő szövevényének. Azt hiszem, valami egyszerű, szinte hétköznapi, az elbeszélés révén mégis különlegessé váló esemény, mozzanat emlékéből indult el a nagy író, ám a történet helyszíne és ideje csakhamar megváltozott, váltakozni kezdett. Már a tengerparton jártunk a múlt század derekán, a jugoszláviai magyar irodalom és művészvilág emblematikus alakjai idéződtek meg egy valószerűtlenül különös mesében, vagy talán egy egyszerű félreértésen alapuló, kedélyes jelenetben? Majd egy kultúrtörténeti elemekkel teli cselekményszál indult útjára, hogy aztán az Adria morajlása kíséretében a hullámzó történet, mint maga a tenger, hömpölyögve visszavonuljon a mi közelebbi, vajdasági vidékünkre, mindennapi hősök nem mindennapi kalandjai, vagy épp nem mindennapi hősök mindennapos történetei felé fordítva a figyelmet.
Tolnai Ottó akkor is írt, csak épp élőszóban, tört rám később a felismerés. S ekkor érthettem meg azt is, hogy annak a bizonyos figyelemnek a pontossága, részletessége hatja át művészetét, hiszen ez, az elbeszélés (tárgya) iránti alázat teremtheti meg az (asszociációs) történetmesélés gazdagságát, hitelességét, érzékenységét, és így lehet Tolnai bámulatos nyelvének kettős funkciója, a művészi valóság leképezése és annak konstruálása.
„Megfigyelted már mondd a flamingó térdét
miért gondolod hogy rilke mária után
néked már nem szent feladatod szemmel
tartani (verni akár)
a rózsaszínbe mint olyanba vackolt
vacogó semmit
megfigyelted már mondd a flamingó térdét
térdkalácsa csúnyán gyűrött
akárha állandóan térdepelne
térdepelne valaki előtt az azúrban
jóllehet sosem is térdepelhet hátra hajló térdekkel
sem az azúrban sem a delták aprórákos iszapjában
de állatkertjeink mocskos hólepedőin sem
egyáltalán nádszálcsontokra húzott pikkelyes
száraz skarlát bőrét megfigyelted már mondd”
(A flamingó térde)
Tolnai az egyik olyan oszlop, akire a mai vajdasági magyar irodalom támaszkodik. A generációm számára legendássá vált Új Symposion folyóirat egyik alapító munkatársa, 1969-től főszerkesztője. 1974 és 1994 között az Újvidéki Rádió művelődési műsorainak szerkesztője és képzőművészeti kritikusa, meghatározóak ilyen tárgyú írásai. 1992 és 2004 között a veszprémi Ex Symposion főszerkesztője. 1966-tól tagja volt a Jugoszláv Írószövetségnek, 1990-től annak utolsó elnöke. Mintegy félszáz kötete jelent meg. A költő, prózaíró, esszé- és drámaíró, műfordító, szerkesztő munkásságát többek között Híd-, Szirmai Károly-, József Attila-, Déry Tibor-, Füst Milán- és Kossuth-díjjal ismerték el.
Halálával pótolhatatlan veszteség érte közösségünket, valamint a vajdasági és egyetemes magyar irodalmat. Nyugodjon békében!
Nyitókép: Ótos András felvétele
