A szabadkai Desiré eseményei a fesztivál második felére kezdtek csak igazán sokasodni. Csütörtökön három előadást tekinthettünk meg, három helyszínen. Ahogyan azt Urbán András mondta is, a Desiré eleje még úgymond bevezető volt, mostanra pedig elnyerte az igazi fesztivál hangulatát, amely valójában jellemzi is.
Az egyik előadás A kettőzött élet volt, ezt a Kosztolányi Dezső Színházban láthattuk. Egy nemzetközi koprodukcióról van szó, amelyet közösen készített a KDSZ, a berni Schlachthaus Theater, a zürichi Theater Winkelwiese és a pristinai Qendra Multimedia színház, az előadásban pedig a KDSZ két színésze, Kucsov Borisz és Búbos Dávid is játszik. Az előadás lényegében az identitáskeresést taglalja egy történeten keresztül. Miláról szól, aki Svájcban született, ott épített magának karriert, egy nap azonban egy titokzatos csomagot kap, amely a származására utal. Mila útra kel, az útja pedig ide, a mi térségünkre vezeti. A produkció az identitáskeresést a nyelvi sokszínűséggel is ábrázolja. A színészek a saját nyelvükön beszélnek, az eredeti elképzelés az volt, hogy nem adnak hozzá feliratot, de a könnyebb érthetőség kedvéért mégis volt felirat, némi csavarral: a német szöveg angolra lett fordítva, a szerb magyarra, a magyar pedig szerbre. Az előadást bemutatták Svájcban és Koszovóban, a Desirén pedig csütörtökön kétszer is játszották. A koprodukcióról Maike Lex rendezőt kérdeztük:
Kucsov Borisz és Maike Lex a Desirén (Lukács Melinda felvételei)
– A berni színházra egyébként is jellemzőek a koprodukciók, ez most mégis különleges volt a számunkra. Az előadás egy hosszú folyamat eredménye, az első találkozás talán három évvel ezelőtt történt meg, akkor fogalmaztuk meg a közös munka ötletét, de nagyon nehéz négy színház együttműködését összeegyeztetni, a pandémia pedig csak még jobban megnehezítette. Ezzel a témával egyebek közt azért is kezdtünk el foglalkozni, mert számos művész és sok más ember életében is valamilyen módon megjelenik. Nagyon érdekes az, hogy amikor a főhősnőnkhöz hasonló személyek is megtekintették az előadást, akik például Svájcban érzik otthon magukat, de máshonnan származnak, elgondolkodtatta őket az eredetükről. Valami újat adott nekik – hallottuk a rendezőtől.
Az előadás Svájcban, illetve Bernben készült, Kucsov Borisz elmondása szerint hasonlóan dolgoztak, mint a KDSZ-ben, a szöveg kezdetnek kiindulópontnak számított, és improvizációkon keresztül elemezték, majd pedig ezeken keresztül dolgozták ki a jeleneteket.
A bitolai előadás szereplői
A Bitolai Nemzeti Színház a History of Motherfuckers című produkciót a Jadran színpadon játszotta. Az előadást William Shakespeare Coriolanus művének motívumai alapján Urbán András rendezte. A fergetegesen merész, zenés produkcióban megjelenik a Shakespeare-szöveg is, ez egy történelmi dráma, de ezen keresztül a valóságunk számos szegmensét taglalja, egyebek közt a demokrácia fogalmát is. Urbán András harmadszor dolgozott a Bitolai Nemzeti Színházban, az elmondása szerint a színház társulata nyitott az újfajta előadásokra, és arra is, hogy ennek érdekében művészeti értelemben vett áldozatokat hozzon.
Az éjszakába nyúló szlovén Finalizmus: Postgravityart című ún. informanszot a Kortárs Galériában tekinthettük meg. Annyira talán nem is könnyű megérteni: ez tulajdonképpen egy informatív jellegű előadás volt, egy ötven évig tartó előadásprojektumról, amelynek az előadásait tízévenként játsszák. A közönséget erről Dragan Živadinov informálta. Dragan Živadinov rendező a Neue Slowenische Kunst egyik alapítója volt – ennek már megközelítőleg negyven éve –, és együttműködött a Laibach zenekarral. Legutóbb harminc évvel ezelőtt jött Szabadkára, amikor a megmozdulás megszűnőben volt. Mostani előadásában az elmúlt három dekádot foglalta össze, magával ragadó stílusban.
Amikor Dragan Živadinov a kilencvenes évek elején előhozakodott a Noordung 1995–2045 című projektumával, senki se vette komolyan:
Dragan Živadinov a Kortárs Galériában
– 1995-ben elkezdődött a posztgravitációs fázis és megtartottuk az első előadást, 1998-ban asztronauta kandidátus voltam, 1999-ben pedig elkészítettük a világ első gravitáció nélküli produkcióját. A gravitáció nélküli állapot számomra nagyon fontos, a színházi absztraktizmus miatt. Amíg csak jobbra-balra, le-fel létezik, addig nincs absztrakt színház, legalábbis nincs igazi. Ezt akkor érjük el, amikor gravitáció hiányában megszűnnek az irányok. A Noordung bemutatóját 1995-ben tartottuk meg hét férfiszínésszel és hét színésznővel. A lényeg az, hogy az előadást tízévenként játsszuk el, ugyanaznap, ugyanazokkal a színészekkel. Ha valaki időközben meghal, ő technológiai absztrakttá válik, megőrződik a jelenléte, az adatai. Ha nő, akkor melódia helyettesíti, ha férfi, akkor ritmus. A többiek pedig úgy játszanak, mintha még mindenki élne. Eddig ketten hunytak el, a színész maga döntheti el, hogyan nézzen ki a halála után – tudtuk meg Dragan Živadinovtól.
A projektum fináléja pedig az lenne, hogy amikor már a színészek körül senki sem marad életben, akkor az emléküket őrző technológiai objektumok a Föld körül keringő szatellitokként maradnának meg.
