A magyar kultúra napja vajdasági központi ünnepségén adták át a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség életmű- és pályadíjait. Az adai Birkás János nyugalmazott karnagy a szövetség egyik legrangosabb elismeréseként életműdíjat, Magyar Életfa díjat vehetett át. A községbeli polgárok, sőt sok vajdasági számára sem kell őt bemutatni, a közösség méltán tisztelt és megbecsült tagja, akinek több évtizedes odaadó munkája a zene területén önmagáért beszél. Zentán született, kilencéves korában kezdett el hegedülni tanulni, tehetsége a hangszer iránt már gyermekkorában megmutatkozott. A második világháború után szakmát tanult, ám amikor felajánlást kapott az adai Bartók Béla Alapfokú Zeneiskola akkori igazgatójától, hogy legyen az iskola ösztöndíjasa, akkor végérvényesen eldőlt, hogy a zene iránti szeretete és tehetsége meghatározza, és egyben végigkíséri majd életpályáját. Kereken negyven évig oktatott hegedűt, az ő nevéhez fűződik a szimfonikus zenekar, a Bartók vonós kamarazenekar, valamint a Musica Humana kamarakórus megalakítása is, utóbbinak karnagya is volt sok éven keresztül. Szerencsésnek érzi magát, mivel azzal foglalkozhatott, amibe szívét-lelkét beleépíthette. A hosszú, tartalmas és sikerekben gazdag életpályájának megkoronázása a Magyar Életfa díj, ennek kapcsán beszélgettünk vele.
Mit jelent Önnek a Magyar Életfa díj?
– Először meglepődtem, amikor értesültem a kitüntetésről, de természetesen hatalmas örömöt jelent ez számomra, hiszen ezzel a munkásságomat ismerték el és értékelték. A díj odaítélését egy előterjesztés előzi meg. Az én előterjesztésem kezdeményezője Csúzdi Erzsébet volt, a Musica Humana kamarakórus, az adai Bartók Béla Alapfokú zeneiskola valamint az adai Szarvas Gábor Könyvtár, mint Ada község művelődési élet szervezésével megbízott intézménye támogatásával. Köszönettel tartozom nekik, amiért ilyen elismerést és támogatást kaptam tőlük. Korábban is részesültem már díjban, de ehhez foghatóban még nem.
Miként indult és hogyan folytatódott karrierje a zenei pályán?
– A középiskolát Szabadkán fejeztem be hegedű szakon, majd ezen irányú tanulmányaimat folytattam a belgrádi Zeneakadémián is. Őszintén megvallva, az adai zeneiskola akkori igazgatója, Cvitkó Ferenc beszélt velem, aki arra kért, hogy hagyjam félbe más irányú tanulmányaimat, és forduljak a zene felé. Az adai zeneiskolában 1966-ban kezdtem el hegedű szakos tanárként dolgozni. Amikor már úgy mértem fel, hogy a diákok kellően felkészültek egy közös zenélésre, akkor az igazgatóval megbeszélve megalakítottunk egy szimfonikus zenekart. Ebben a zeneiskola diákjai és tanárai mellett helyett kaptak kültagok is, ilyen formán elmondható, hogy egy igazi városi zenekarrá formálódott. Ebben a formájában 3-4 évig működött tovább, amikor átalakítottuk revü zenekarrá, és szórakoztató zenét kezdtünk játszani. A zenekar zöme hegedűsökből állt, de emellett zongorista, dobos is a tagja volt, elmondhatom, hogy egy kiváló közösség alakult ki, Jugoszlávia számos pontjára eljutottunk a fellépéseinkkel. A revü zenekar mellé a 70-es évek közepe táján megalakítottuk a Bartók vonós kamarazenekart is, amellyel szintén számos sikert értünk el. Sajnálattal tudom elmondani, hogy a vészterhes 90-es évek megnehezítették a helyzetünket és véget vetettek a zenekarok működésének. 1993-ban az adai zeneiskola igazgatójaként kezdeményeztem a Musica Humana kamarakórus megalakítását, amelyet a jelenlegi párom, Lippai Mónika vezetett. Tőle vettem át a karnagyságot 2003-ban. A kamarakórussal is jártuk az országot, nagyon sok helyen megfordultunk a fellépéseinkkel. A későbbiekben a Bárdos Lajos Zenei Hetek nemzetközi kórusfesztivál két főszervezője is megkeresett és megkért, hogy vegyük át a kórusfesztivál megrendezését itt Szerbiában. Ezt egészen 2012-ig minden évben megszerveztük, utána át kellett adnunk Nagybecskereknek. Szeretném még megemlíteni, hogy elkezdtük szervezni a Szentháromság kórusfesztivált is, azonban ennek már nem volt folytatása a későbbiekben. Ha nem is a stafétát, a Musica Humana karmesteri pálcáját átadtam Bács Annamáriának, a zeneiskola jelenlegi igazgatónőjének.
Birkás János átveszi a Magyar Életfa díjat (Fotó: Ótos András)
A Musica Humana kamarakórus jövőre lesz 30 éves. Hogyan tudná jellemezni a kórust?
– Egy olyan közösség, amely állandó résztvevője a Vajdasági Magyar Kórusok Találkozójának, amely a magyar zenei anyanyelv közösséget teremtő és felemelő lelkiségére tanítja az újabbnál újabb nemzedékeket. Bízom benne, hogy a kamarakórus további évtizedeken keresztül fenn tud maradni.
A családi élettel hogyan tudta összehangolni a művészi pályát, szolgálatot?
– Jelenlegi páromat a munkámnak köszönhetem, mivel mindketten ebben a szakmában dolgoztunk és ott ismertem meg, ilyen téren könnyű volt összeegyeztetni a magánéletet a munkával. A megértés, és az egymás iránti tisztelet mellett a zene szeretete is összeköt bennünket.
Hogyan érzi, mely célt szerette volna elérni pályafutása során?
– Mindig azt a célt tűztem ki magam elé, hogy minél jobb eredményt érjek el a diákjaimmal és hogy megszerettessem velük a zenét. Örömmel és büszkeséggel mondhatom, hogy több diákommal is sikerült országos szintű versenyre eljutnom, ahol jobbnál jobb eredményekkel szerepeltek. Kiváltképp jóleső érzés, hogy a volt tanulóim közül húszan a hegedű mellett maradtak. Olyan tehetségeket sikerült elindítanom a pályán, mint Bajusz Krisztina és a Török testvérek. A volt diákjaimmal számtalan szép közös emlékünk van, amelyeket a versenyek során szereztünk, ezekre mindig jólesik visszagondolni. Van, akit már nagyon rég nem láttam, viszont akikkel összetalálkozom, azokkal kellemesen el tudunk beszélgetni és nosztalgiázni. Időnként úgy érzem, hogy szeretném megölelni az összes diákomat, és mindazokat, akikkel együtt zenélhettem életem során.
A zene és művészet, a hagyományok ápolása egyre többször kerül szóba. Ön szerint a jövő fiatal generációi is fogékonyak lesznek a művészibb zenei stílusok iránt? Mennyiben volt más az Ön idejében?
– A szülők, de a gyerekek is kellő komolysággal álltak a tanuláshoz is, mint minden máshoz az életben. A mai világban azonban már ez nincs így. Nagyon sok minden megváltozott, a régebbi generációk diákjaira talán jobban jellemző volt a teljes elhivatottság. Ez némileg megváltozott.
Fotó: Ótos András
Jártak több országban is koncertet adni. Melyik kedves emlékre, élményre emlékszik vissza a legszívesebben?
– A magyarországi kamarakórusokkal nagyon jó viszonyt ápoltunk mindig is, köztük a pécsiekkel, a mosonmagyaróváriakkal, szekszárdiakkal, celldömölkiekkel, de a sort még hosszasan sorolhatnám. Az akkori Jugoszlávián kívül felléptünk még Csehországban, Romániában, Bulgáriában is. Kiemelném a híres szerb zeneszerző, Stevan Mokranjac tiszteletére minden évben megtartott fesztivált Negotinban, ahol egy előzetes zsűri általi meghallgatás után lehetett csak részt venni. Többször részt vettünk Rumán is, a Vajdasági Amatőr Zenei Egyesületek Fesztiválján is. Életem egyik jelentős pillanata volt, amikor 2001-ben dr. Szöllősy Vágó László, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség korábbi főtitkárának felkérésére vezényelhettem a kamarazenekarra és kórusra írt Ómagyar Mária-siralom ősbemutatóját, amelynek zeneszerzője Verebes Ernő (jelenleg a Nemzeti Színház vezető dramaturgja) és amelyet két helyszínen is előadtunk, Budapest mellett az aracsi pusztatemplom rendíthetetlen falai között. De ugyanúgy kellemes emlékként maradt meg bennem az a történés, amikor egy tengerparti fellépésünk során az udvarban helyet foglaló és a koncertet hallgató emberek elkezdtek táncolni.
Mit üzen a fiatal generációk számára?
– Nagyon bízom benne, hogy a felnövekvő generációk között lesznek olyanok, akik éreznek magukban elhivatottságot, és sikerül egy életre elkötelezniük magukat a kóruséneklés iránt. Ezáltal tovább öregbíthetik az adai zenekultúra hírnevét és további csodás, élvezetes pillanatokat szerezhetnek a zenét kedvelők számára.
