Az idei palicsi fesztiválon a zentai Kovács István filmjét is bemutatták. A Betonzaj Kovács István diplomamunkája. A film tartalma szerint egy fiatal kickboxoló lány vágya, hogy Németországban folytathassa karrierjét párjával, aki egyben edzője is. A nagy áttörés érdekében meg kell nyernie egy bajnokságot. Épp ekkor, a felkészülés hajrájában derül ki, hogy állapotos, és nem tudja, mitévő legyen. Kovács István mesterfokozatra jár a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendezői szakára Enyedi Ildikó osztályába, ezelőtt viszont Szegeden végzett a jogi karon.
– Tizenhét éves korom óta szerettem volna filmrendező lenni. Akkoriban indult a KMV filmes vetélkedője, és megcsináltam az első kisfilmemet. Ott találkoztam Siflis Zoltánnal, ő volt a zsűri elnöke, és a filmemet vizuális esztétikai díjjal jutalmazták. Az egy kísérleti alkotás volt, most már egészen másmilyen filmeket csinálok. Az élmények azonban hatottak rám, bekattant és meg is maradt bennem, hogy rendezéssel szeretnék foglalkozni. Eldöntöttem, hogy ezt akarom csinálni, de persze akkor még nem tudtam, hogy igazából mit is jelent a filmrendezés, csak tetszett. Akkor még nem is hallottam a filmművészetiről. Olyan pályára gondoltam, ami a családomhoz is közelebb áll, így a jogi egyetemre mentem, azután viszont átálltam rendezői pályára. Igyekszek persze minél többet hazajárni, de most elég sok a munka Budapesten. Sohase voltam helyhez-, inkább meghatározott emberekhez ragaszkodó.
Mire fókuszál a Betonzaj című film?
– Sok mindent próbáltunk belesűríteni ebbe a filmbe, amivel foglalkozunk a mindennapi életben. A forgatókönyvet Gasztonyi Kálmán írta. Készítettünk már egy közös filmet, a Csúszópénzt, amely egy abszurd humorral rendelkező kisjátékfilm, de most mást szerettünk volna. Sokat beszéltünk arról, hogy miről is szóljon a filmünk. A fejemben volt egy kép egy bokszolóról, aki a padlóra kerül. Ezt próbáltuk kibontani. Ráadásul mindig is szerettem volna bokszolni, de Zentán erre nem volt lehetőség. Elindultunk egy irányba, beleszőve a gyerekvállalás kérdését is. Erről voltak történeteink a saját családunkban is, de ez egy mindennapi probléma a fiatalok életében. A gyerekvállalás vagy a karrier kérdése aktívan foglalkoztatja a fiatalokat, hogy meddig építsék a karriert, és mikor érdemes családot alapítani. Szerettünk volna erről is beszélni a filmünkben, és nyilván megjelenik a meg nem értettség, a sodródás is. A főszereplőnek nincs kihez fordulnia, egyedül marad a döntéssel, és így sodródik végig a filmen.
Egyfajta feszültség is érezhető a filmben…
– Ez már a filmes mesélés eszköze, hogyan mondunk el egy történetet, és közben hogyan használjuk a filmes, dramaturgiai és technikai eszközöket. Ezt tanuljuk az iskolában is, erről szól ez a szakma is, hogy hogyan tud kommunikálni a filmünk. Ehhez tisztában kell lennünk a történetünkkel, kinek és mit szeretnénk elmesélni. Nem kell persze feltétlenül pontosan meghatározni a korosztályt, de nagyjából nem árt tudni, kiknek készítjük a filmet, ehhez mérten milyen eszközöket használunk, hogyan irányítjuk a történet szálait, és hogyan instruáljuk a színészeket. A lényeg úgy megfogni a történetet, hogy a nézőben magától is kibontódjon.
A film több fesztiválra is eljutott. Milyen a fogadtatása?
– Bemutattuk Montrealban, Lengyelországban, Barcelonában, Csehországban, Olaszországban, a palicsi filmfesztiválon, majd pedig Brazíliába megy. Nagy örömünkre jó lett a fogadtatása, találkozott a pozitív kritikai és nézői vélemény is.
Új filmeket is készítesz?
– Két filmen dolgozok. Egyik egy első világháborús tévédráma. Öt monarchiabeli katona története, akik a frontvonal mögött Olaszországban nagyon nehéz küldetést hajtanak végre. Azon ügyködnek, hogy megsemmisítsék az ellenség kommunikációs központját. A másik egy dokumentumfilm, amelynek a története a kilencvenes évek háborúinak idején játszódik, Oromhegyesen, a Zitzer klubban 1992-ben, amikor az asszonyok nem engedték el a férjüket a háborúba, és megtagadták a behívóparancsot. Mindkét film az NMHH Magyar Média Mecenatúra által valósulhat meg.
