Neon Demon (2016). Rendezte: Nicolas Winding Refn. Forgatókönyv: Nicolas Winding Refn, Mary Laws, Polly Stenham. Fényképezte: Natasha Braier. Vágó: Matthew Newman. Zene: Cliff Martinez. Főszerepben: Elle Fanning, Carl Glusman, Jena Malone, Keanou Reeves.
A pápua új-guineai Gimi törzsnél az antropofágia rituáléját elsősorban nők gyakorolják, hogy erőt nyerjenek a termékenységhez, a szüléshez, egyszóval a szaporodáshoz. – Isten hozta önöket egy új, neonfényes Los Angelesben, ahol már nem ezek az értékek a legfőbbek. Ez a Los Angeles a dán vizuálzseni Nicolas Winding Refn (Drive) új filmjének helyszíne. Színes neonnal, hosszú hallgatásokkal, álomlassú hiperrealizmussal és egy kínosan lassan kibontakozó végkifejlettel.
A Neon démon Jesse története – aki mintha egy Billy Idol-nótából került volna elénk: hamvas és tizenhat –, aki modell szeretne lenni. Jesse tökéletesen idomul a világhoz: steril, hideg és már-már szürreálisan gyönyörű. Ennélfogva nem mászik felfelé a ranglétrán, hanem bolhaként szökell (amely állat, mint az köztudott, saját méretének kétszázszorosát ugorja meg). Aranyba öntött pózolás a legmenőbb fotóssal, rózsaszín kifutók, sminkestükrök jelzik útját, miközben egy lehetetlen motelben lakik, ahová időnként párducok szabadulnak be.
Lehet-e szűz valaki egy ekkora ugrás közben? Maradhat-e tiszta? Nem nézik-e túl sokan gyomorbántalmakkal a mutatványt?
Jesse (Elle Fanning) egyértelműen a konzumkultúra terméke és fogyasztásra szánt tárgya egyszerre, és ebben ő maga is ludas. Az egyetlen embert (Carl Glusman), aki a filmben azt állítja, hogy a külcsín mellett a belbecs is izgalmas lehet, kidobja az életéből. A konzumkultúrát nem metaforikusan kell érteni: a modellvilágnak tulajdonképpen egyetlen célja van, az pedig hogy rohamos idő alatt elfogyassza Jesset. Szőröstül-bőröstül. Merthogy az vagy, amit megeszel. (Nem, nem a társadalom zabál. A társadalom ebben a szimulált, steril valóságban meg se jelenik.)
A történet és annak szereplői, a nekrofil leszbikus sminkes lány, a két önmarcangoló modell, akiket alig lehet megkülönböztetni egymástól, a motel fura ura, aki éjszakánként lányokat erőszakol, a majdnem néma fotós, a biccentésekkel kommunikáló tervező – lehetnének egy B-horror stábja is. Winding Refn filmkezelése viszont ennél okosabb. Elviselhetetlenül esztetizált képeket ragad meg operatőrével, Natasha Braierrel. Mindenünnen dől a neon, színezetlen kép jóformán nincs, minden lila, rózsaszín, kék, piros. Mocskos egy horrortörténet ez, de kubricki steril díszletekben, instagram-filterekbe csomagolva, és mindemellett gyomorforgatóan lassú.
Ódaszerű és nyomasztó sebesség ez: a játékidő másfél óráját töltjük azzal, hogy elmerülünk a világ (túl)esztetizáltságában, egy filmben, amely maga is úgy fest, mint egy címlapfotózásra készült fényképsorozat. A film felemás sikere is ennek köszönhető. A Neon démon elsősorban a vizuális fogyasztásra koncentrál (nem véletlen, hogy egy szem felzabálása igen hangsúlyos pillanatot kap). Sztorija elveszti drámaiságát, ahogy három egész percen át nézzük, hogyan bámul Jesse az őt megsokszorozó rózsaszín szegélyekkel ragyogó tükörbe. Igazi mai közönségnek készült művészhorror ez, ami látványával, minimalista electrójával és cselekménytelenségével megfeküdheti az ennél kevesebbhez szokottak gyomrát, a gyakorló slasher-publikumot pedig éhesen hagyja.
Mégis: a dialógusok krátereiben fogak villannak… Isten hozta önöket egy új, neonfényes Los Angelesben, ahol megtanulhatják a posztmodern utáni táplálkozási szokásokat.
