Szabadkán, az idei Vajdasági Magyar Mozgókép Napja rendezvénysorozat keretén belül, a Lifka Sándor Art moziban vetítették Janovics Jenő, a magyar Pathé című dokumentumfilmjét. A vetítésen jelen volt a rendező, Zágoni Bálint, akivel a film kapcsán beszélgettünk egyebek közt a filmalkotást megihlető Janovics Jenő életútjáról, a filmkészítés hajnaláról, a némafilmekről és emberi erényekről történelmünk fordulópontjain:
– Valójában ez egy portréfilm Janovics Jenőről, a magyar film, egyben az erdélyi magyar filmgyártás egyik úttörőjéről. Janovics Jenő már a kolozsvári színház igazgatója volt az 1910-es években, egy olyan időszakban, amikor a mozi megtette az első lépéseket. Az 1900-as évek elején inkább vásári mutatványnak számított, nem is léteztek igazi mozik, a színházba járó közönség részéről volt is egy erős elutasítás e még gyerekcipőben tipegő művészet iránt. Ezért kiváltképp érdekes az, hogy Janovics Jenő színházi igazgatóként tett lépéseket az irányba, hogy befogadásra találjon ez az új művészet, és elindítsa Kolozsváron a magyar filmgyártást. Viszonylag rövid időn belül, öt-hat év alatt, több mint hatvan nagyjátékfilmet készítettek Kolozsváron. Ez manapság igen impozáns számnak tűnik, de gondolnunk kell arra is, hogy akkoriban viszonylag könnyebben és gyorsabban jött létre egy-egy film. Ez persze nem von le semmit sem Janovics érdemeiből, annál is inkább, mivel sikerült Kolozsváron egy mondhatni európai színvonalú csapatot összekovácsolnia. Sok később befutott, híres rendező kezdeti lépéseit itt tette meg, első lényegesebb filmjeit Kolozsváron rendezte. Gondolok itt Kertész Mihályra, aki később a negyvenes évek Hollywoodjában Michael Curtizként futott be és Oscar-díjat kapott, vagy Korda Sándor, aki Angliában Alexander Kordaként a brit nemzeti film egyik megalapítója lett. Ugyanígy sztárszínészeket is felvonultatott, például Jászai Marit, Blaha Lujzát, Várkonyi Mihályt vagy Berky Lilit. Úgy a kolozsvári filmstúdió-, mint Janovics Jenő életében ez egy rövid időszak volt.
Miért épp Janovics Jenő keltette fel az érdeklődését?
– Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy az élete is filmbeillő volt. Sikeresen befutott vállalkozó lett, de többször a nulláról kellett kezdenie. Az első világháború végén, amikor Erdélyt elcsatolták Magyarországtól, a román hatóságok üldözték. Minden energiáját abba ölte bele, hogy fenntartsa a színházi társulatot, amit vezetett. Sokkal mostohább körülmények között folytatta tevékenységét, mint Trianon előtt. A negyvenes években az életét kellett mentenie, mivel zsidó származású volt.
Az alkotói tevékenységén túl, a film Janovics Jenő élettörténetén keresztül emberi erényekre is rávilágít. Mondhatni-e, hogy ilyen szempontból is üzeneteket sugall a nézőknek?
– Mindenképpen. Janovics Jenő egyik legnagyobb erénye – ami számomra valóban példaértékű –, az akaratereje vagy kitartása, hogy képes volt újból és újból a nulláról indulni és merész terveket szőni. Mozikat vezetett, néhány év után mindenét elvesztette, mégsem adta fel. A másik a nyitottsága, hogy mindig nyitott volt az új kifejezési formák iránt. 1913-ban úgy rendezte meg Az ember tragédiáját, hogy több jelenetnél vetített háttereket használt. Ez manapság nem fura, de akkoriban nagyon is újdonságnak számított.
Mikor készült a film?
– Ez a film viszonylag hosszú alkotói folyamat gyümölcse, 2011-ben lett bemutatva, de megelőzte egy könyv is, amit Balogh Gyöngyivel, a magyar filmarchívum munkatársával közösen szerkesztettünk. A kiadvány a kolozsvári filmstúdiót mutatja be, gazdag képanyaggal. Számomra nagy segítség volt, hiszen képanyaghoz és számos olyan információhoz jutottam, amit a filmben is fel tudtam használni.
Rendezőként mi jelentett nagy kihívást, amikor Janovics Jenő igen gazdag életútjával találta szembe magát?
– Kiválogatni a fontos fordulópontokat az életéből, amelyek a film szempontjából eléggé reprezentatívak és ezeket úgy bemutatni, hogy a filmalkotás élvezhető legyen. Az ilyen filmek esetében a legnagyobb kihívás képanyagokhoz jutni, ami gyakran elég nehéz. Janovics Jenőről, aki filmstúdiót igazgatott, számos filmben játszott és sokat rendezett, csak néhány másodperc mozgókép van, és az is teljesen más szerepben mutatja be.
Pozitív volt a film fogadtatása?
– Több fesztiválon is megfordult, elégedett vagyok a fogadtatásával. Örvendek annak, hogy Olaszországban, egy némafilmekre fókuszáló fesztiválon is levetítették. Nemrég előkerült Kertész Mihály egyik kolozsvári némafilmje, A tolonc, amit a magyar filmarchívum felújított, és ebből készült egy DVD kiadás, amelynek extrái között szerepel ez a film is.
Milyen filmalkotáson dolgozik mostanában?
– Egy hasonló jellegű dokumentumfilmen, amivel remélhetőleg elkészülök az év végéig. Ez is a kolozsvári némafilmekről szól, most viszont nem Janovics személyére összpontosítok, hanem azt kutatom, hogy mi lett azokkal a filmekkel, amelyek a kolozsvári filmstúdióban készültek. Több mint hatvan filmről van szó, ezekből mindössze négy tekinthető meg, tehát több mint kilencven százaléka eltűnt. Ezt a témát járom körbe, mennyire általános vagy egyedi, hogy ilyen kevés alkotás marad fenn, és van-e esélye annak, hogy száz év után még előkerüljön kolozsvári- vagy bármilyen magyar némafilm. Ehhez persze tudni kell, hogy egy némafilm, egy nitro-cellulóz alkotás élettartama ideális esetben is megközelítőleg száz év. Most épp a határnál vagyunk, még rátalálhatunk filmekre, persze főleg filmarchívumokban, mivel ezekben az intézményekben fellelhetők beazonosítatlan tekercsek. Minden bizonnyal a szerb filmarchívumból is előbukkanhatnak magyar némafilmek, hiszen egy hatalmas tárházról van szó, a világ talán első tíz archívuma közé sorolható. Elég sok a feldolgozatlan kópia, az azonosítatlan filmek száma is viszonylag jelentős. Ráadásul Magyarország szomszédságában helyezkedik el, és az Osztrák–Magyar Monarchia idejében vetítették is ezeket a filmeket. Ez ad némi esélyt, az elmúlt tíz évben itt négy magyar némafilm került elő, amelyeket Aleksandar Erdeljanović azonosított.
