Jég (Led, 2012). Rendezte: Jelena Bajić Jočić. A forgatókönyvet saját monodrámájából írta: Radoš Bajić. Fényképezte: Predrag Jočić. Vágó: Stevan Marić. Zene: Aleksandar S. Ilić. A főbb szerepekben: Velimir Bata Živojinović, Nela Mihajlović, Olga Odanović, Momčilo Otašević, Nenad Jezdić, Rale Milenković, Biljana Mišić.
Ha a „bukolikus játékfilm” kifejezés nem lenne anakronizmus, leginkább így definiálnám Jelena Bajić Jočić és apja, Radoš Bajić (a tipikus paraszt, írja róla az IMDb) munkáját. A Jég, bár görögös sorsdrámaként, az „odaadás és a szeretet apoteózisaként” fogalmazták meg az alkotók, nem nagyon szól másról, mint a paraszti lét örömeiről, amit a kaszálás és a szénaszedés hosszú snittjei alkotnak.
Milivoje (Momčilo Otašević) és családja (anyu, nagypapa, nagymama) a földből élnek. Anyunak kelletlen hódolója, Milivojenak előbb egy falusi, majd egy városi csaja akad, a búza érik, a felhők gyülekeznek, ez a téblábolás pedig végül nagy erőszakosan tragédiába torkollik.
Közben kábé tizenöt percig látunk kaszálást és merengő szemeket, a film jó részét pedig drámaiatlan evésjelenetek töltik ki. Ezt az sem menti meg, hogy olyan legendák táplálkoznak előttünk, mint Bata Živojinović és Olga Odanović. Pláne úgy, hogy a képi világért elsősorban Predrag Jočić, az Ég a falu, a nagyi meg vakaródzik című népmesesorozat operatőre a felelős.
Ha mindenáron értelmet akarunk belelátni a képkockákba, akkor azt legfeljebb a haladás tagadásában, a város és a nyugat mérgező hatásában találjuk meg. Na meg a röhögésig giccses slow motion jégesőjelenetben, amikor is a térdre zuhanó, égbe kiáltó fiú tragédiájából megsejtjük: mindezért az Isten a felelős, az ember pedig saját sorsáért a kisujját se kell, hogy mozdítsa. Bravó.
A Pálfi-inga és az intertextuális irónia
Final Cut: Hölgyeim és uraim. Rendezte: Pálfi György. A forgatókönyvet írta: Pálfi György és Ruttkay Zsófia. Vágók: Czakó Judit, Lemhényi Réka, Richter Nóra, Szalai Károly. A főbb szerepekben: a filmtörténet legnagyobb színésznői és színészei.
Az Avatar kék lénye kinyitja a szemét, Al Pacino fölébred, Darvas Iván kimászik az ágyból, Kevin Spacey zuhanyozik, de a Psycho zuhanyrózsájába bámul. Nagyjából ez a Final Cut első jelenete, és ez az egész film: briliánsan előkészített, minden ízében átgondolt idézethalom, amelyet Pálfi György (Hukkle, Taxidermia) több száz klasszikus alkotás snittjeit kölcsönvéve szerkesztett meg elképesztő vágócsapatával.
A sztori közhely, de annak is kell lennie, hogy egyáltalán létrejöhessen. A férfi megismeri a nőt, összejönnek, majd házasság és egy furcsa duplacsavaros álomjelenet következik. Igen ám, de nincs főszereplő, nincs állandó acteur, az arcok váltakoznak, a feleség egyszer Delphine Seyrig, másszor Anna Karina, megint máskor Kathleen Turner. (A „főhős” munkatársa pedig egyszer csak Yodává avanzsál.)
Tökéletes idézetrendszert láthatunk, amelyben a kaotikus kavalkád ellenére is tökéletesen követhető minden. Emellett óhatatlanul is létrejön az Eco-féle intertextuális irónia, amit az hoz be, hogy a snittek egész filmként élnek a fejünkben. Így röhöghetünk föl hangosan, amikor Sharon Stone hírhedt, bugyi nélküli lábáthelyezésére a Psycho zárójelenetének Anthony Perkinse mosolyodik el, a Rosmary gyermeke főszerepében tetszelgő Mia Farrow megtudja, hogy gyermeket vár, a szexjelenetben pedig előkerül Bertolucci vaja.
És akkor arról még nem is szóltunk, hogy ez a tökéletesen működő és okos játék mennyire szubverzív a magyarországi film andyvajnásított helyzetében, és mit jelent a cím utalásos „utolsó vágás” joga, amelyet magának követel...
