A tűzér (Artiljero, 2012). Rendezte és a forgatókönyvet írta: Srđa Anđelić. Fényképezte: Radan Popović és Dušan Joksimović. Vágó: Đorđe Marković. Zene: Nemanja Mošurović. A főbb szerepekben: Jovan Kolarić, Ana Konjović, Nebojša Glogovac, Petar Božović.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy film. Nyírás (Šišanje) volt a címe, és az általam leginkább gyűlölt alkotások listáján az első helyet bitorolta kontárságáért, és mert látens mód éltette a futballszurkolók barbár vérengzését, hibásan összevonta a náci ideológiával, egyszóval – hazudott.
Honnan is tudtuk volna, hogy ez nem a legrosszabb, ami a szerb kinematográfiával történhet?!
A logikátlanságokkal és dramaturgiai mellényúlásokkal teli fasiszta propagandánál csak egy dolog rosszabb: a telitalálatra hegyezett, okosan megszerkesztett, az amerikai filmek pátoszfokozatát ostromló fasiszta propaganda. Na ez A tüzér.
Kicsi ártatlan focirajongó, aki bátyja valahai álmából él: a Crvena zvezda egyszer még hatalmas lesz, mint egykoron. A szerelmes Ana minden erejével segít a fiúnak, amikor az kitalálja: vissza kell hozni a Manchesterben játszó Nemanja Vidićet a csapatba. Ennek érdekében elmegy fegyveres rablásig, értelmetlen köztulajdon-rongálásig és még értelmetlenebb verekedésig. A film pedig mindezt hősi eposzba, romantikus muzsikába foglalja, a „sajnáljuk meg a bűnözőket” jelszó nevében.
A kétharmadig még van is esély arra, hogy ez a forgatókönyvében kidolgozott, technikájában pedig egész korrekt alkotás jó irányba forduljon. Ehelyett a főszereplő az addig rezignált ártatlanokat is magával rántja a szurkolóideológia mocskába. Semmi se szent, csak a csapat, és mindenki másnak véresre verve a földön a helye. Merthogy jobb így élni, mint nyavalyogva és kiszenvedve, álmok nélkül vegetálni.
A vetítésről távozva egyetlen kérdésem marad.
Miféle ország az, ahol ezt a filmet közpénzből le lehet forgatni?
Ágydialógusok videoklipekkel
A szerelem később érkezik (Ljubav dolazi kasnije, 2013). Rendezte, saját novelláiból filmre írta és vágta: Hadži-Aleksandar Đurović. Fényképezte: Bojan Rakić. Zene: Saša Mirosavljević-Don. A főbb szerepekben: Milica Stefanović, Andrej Šepetkovski, Goran Jevtić, Ljubinka Klarić, Aleksandar Đurica.
Az IMDb-n döbbenten látom, hogy bár ez Hadži-Aleksandar Đurović első egész estés filmje, de ez a srác nem író, aki rendez, hanem rendező, aki ír. És az előbbi esetben talán somolyogtató volna ez a próbálkozás, az utóbbiban azonban halálos bűn. Tudniillik már az alapanyag, a rendező saját novelláskötete sem tűnik filmre illőnek, a megvalósítás pedig kis jóindulattal ígéretes amatőr munkának nevezhető.
Három történetet nézhetünk végig, három novella alapján: a kokotthoz benyitó részeg férfiét, ugyanennek a prostituáltnak a kalandját egy régen húzódó, ám soha véget nem érő kapcsolatával, majd egy szakítás utáni szomorú randi meséjét. A sztorik kapcsolódnak egymásba, mint egy Iñárritu-film szálai, majd végül körbeérnek.
A dialógusok, bár jobban állna nekik a színpad, mint a filmvászon, egész élvezetesek, ám minduntalan megszakítják őket az átkötések, amelyek többnyire rosszul fölvett videoklipeknek tűnnek. (Innen az érzés, hogy a film hibája elsősorban rendezői, és nem forgatókönyvi.) Olcsón kivitelezett Tágra zárt szemek-idézetek, rossz álom(pornó?)jelenetek, alig-atmoszféra jellemzik ezt az emlékezetesnek nemigen nevezhető alkotást. A kamera folyton inog, még a felülről felvett Belgrád-látképeknél is, viszont nem kelti a szándékolt amatörizmus érzetét, inkább egy ügyetlen kamerman kezét sejteti. A vágás, amely szintén a rendező munkája, egyenletlen és suta.
A szerelem később érkezik nem nézhetetlen. Nem is pokolian rossz. Egyszerűen csak semmilyen.
Ja, és ha valaki rájön, mit keres minden jelenetben Julian Barnes Booker-díjas regénye, A vég érzete, szóljon.
