A hamisító (Falsifikator, 2013). Írta és rendezte: Goran Marković. Fényképezte: Dušan Joksimović. Vágó: Snežana Ivanović. Zene: Zoran Simjanović. A főbb szerepekben: Tihomir Stanić, Branka Katić, Dušan Plavšić, Mihailo Stanić, Dragan Petrović, Sergej Trifunović, Dražen Pavlović, Goran Navojec, Momčilo Pićurić, Emir Hadžihafizbegović. – A film megkapta a legjobb forgatókönyv díját.
Ahogy a magyar film mániája volt, hogy édeskés mesefilmeket gyártson újraértékelve a kommunizmusban eltöltött éveket, úgy a szerb filmnek is megvan ez az irányzata. Az érthetőbb variáció az, amikor a kilencvenes évek rekonstrukciója zajlik, arról azonban még mindig nem tudunk tisztán beszélni. Az átkos szidása pedig értelmetlennek tűnik. Még akkor is, ha A hamisító alapvetően nem rossz film.
Anđelko iskolaigazgató, aki egész életében diplomákat hamisított. Több, mint 1500-at. Ellenszolgáltatást sosem kért, mindezt az esélyegyenlőség nevében követte el. Persze ennek is eljön a vége: a férfi menekül, letartóztatják, majd ismét kiengedik. Közben levelezésben áll magával a Marsallal, ám mintha el lenne átkozva: minden erőfeszítése, hogy jobbá tegye a világot, visszafelé sül el.
Jó humorral, abszurd szituációkkal teletömött alkotás ez, amely finoman tételezi azt a bizonyos jószándékka kikövezett utat. Goran Marković az ítéletükre várók zárkájában kilencvenes évek-akváriumot nyit, a kisember elveszett helyzetét elemzi, a hatalmi formák működését analizálja, dekonstruálja a Nagyvezér alakját (bár ezt már megtette a Tito és én című filmjében).
A kérdés csak az: a klasszul működő dialógusok és helyzetek mire hívják föl a néző figyelmét. Arra, hogy a kommunizmus nem volt habostorta? Arra, hogy a bűnöző megússza? Arra, hogy az egész történelmünk egy nagy utánzat?
A hamisító utolsó jelenete ez utóbbit próbálja meg sulykolni, de ez a képsor annyira kilóg az alkotás egészéből, hogy szinte a film megerőszakolásának tűnik.
Pop, csajok, popkorn
Élni-halni-vetkőzni (S/Kidanje, 2013). Írta és rendezte: Kosta Đorđević. Fényképezte: Radoslav Vladić. Vágó: Aleksandar Popović, Vladimir Vidić. Zene: Vojin Ristivojević. A főbb szerepekben: Dragana Dabović, Nikola Rakočević, Marko Janketić, Nebojša Glogovac, Nataša Janjić. – A rendezés megkapta a zsűri különdíját.
A történet összeáll, amikor elmeséled a haveroknak, szórakoztató. Ám amikor dramaturgiai eszközökkel kéne vászonra kenni, valami mégis megakad. Bármilyen klassz az ötlet, a szereplők motiválása és a logika mellőzésével nem sülhet ki belőle tökéletes alkotás.
Ismét háromdináros szappanoperáról beszélhetünk. 1. Đura (Marko Janketić) gyűrűt vásárol, mert meg akarja kérni egy sztriptíztáncosnő kezét, aki azonban föl sem ismeri. 2. Hana (Dragana Dabović) különböző női praktikákkal próbálja meg elcsábítani apja haverját (Glogovac, már megint), aki nem is érti, mivel váltotta ki a rajongást. 3. Relja (Nikola Rakočević) mindenáron meg akarja lelni azon vonalkód-tetkós pénisz gazdáját, amelyet képzelt szerelme (valójában legjobb barátnője) orálisan kielégít egy neten terjedő videón.
A háromtörténetes filmek sorában az Élni-halni-vetkőzni a popipart képviseli. Kosta Đorđević nem akart nagyot mondani, és ez menti meg filmjét a pusztulástól. Az a gyanúnk, hogy ha szeretett volna, belebukik. Ha azonban a romantikus tinikomédiák kontextusában nézzük az alkotást, megállja a helyét.
A forgatókönyv lyukacsos, a színészi játék „jófejkedős”, a rendezés elmegy, a kameramunka pedig semmi különös. A belgrádi rohangálások, Vojin Ristivojević elektro-melódiái és az időnként szellemes dialógusok azonban adnak egy hangulatot, amelytől a film gond nélkül végignézhető. Aranyos poénok, vicces alapszituációk, súlytalanság jellemzi ezt a filmet, amit az ember a pasijával/csajával és pattogatott kukoricával néz végig, majd gyorsan elfelejt, csak a klasszul eltöltött estére emlékezve.
