Néhány nappal ezelőtt, a horvátországi filmes barátaimtól érkezett a szomorú hír, hogy rövid súlyos betegség után 67 éves korában elhunyt Horvátország egyik nemzetközileg is legismertebb film, video-, multimediális és képzőművésze. Személyes jó barátom, akivel még a nyolcvanas években ismerkedtem meg, és aki örömmel tett eleget meghívásomnak, hogy látogasson el Topolyára az egykori Jugoszlávia első szociográfiai nyári táborunkba. Filmes irányultsága teljesen különbözött volt a miénkétől, hiszen mi zömében tényfeltáró dokumentumfilmeket készítettünk, Ő pedig már akkor világhírnévre tett szert, mint roppant sokoldalú, avantgárd, kísérletező film- és videoművész. És mégis volt mit tőle tanulni. Ő is mi is nyitottak voltunk egymás filmes irányultsága és szemlélete iránt. Ránk gyakorolt hatása oly erőteljes volt, hogy az elkövetkező években jómagam is és Slavko Matković is készítettünk kísérleti vizuális performanszokat. Kettőnk kapcsolata a háborús események elválasztó következményeinek ellenére később is megmaradt. E különösen alakult kapcsolatra a későbbekben még kitérek. De ki is volt ez csodálatos ember, aki váratlanul távozott e földi világ filmes táborából?
Ivan Ladislav Galeta művészeti tevékenysége az elmúlt évszázad hatvanas éveiben vette kezdetét, amikor csatlakozott azoknak a zágrábi alkotóknak a köréhez, akiknek érdeklődése a mediális és újító kezdeményezések felé fordult. Új utakat kerestek a művészetnek abban a tartományában, amely új művészeti gyakorlatként vált ismertté, megkísérelve egymásba olvasztani képző- és filmművészeti, antropológiai, irodalmi, valamint az alkalmazott tudomány terén szerzett tapasztalataikat. Akkoriban Galetára különösen erős hatást gyakorolt a radikális kísérleteket és alternatív filmes törekvéseket népszerűsítő GEFF (Genre Film Festival), az avantgárd zene világfesztiválja, a Zágrábi Zenei Biennále, amelynek a későbbiekben több projektet készített, továbbá a Nove tendencije háttérintézményének bizonyuló zágrábi Galerija suvremene umjetnosti (Kortárs Művészetek Galériája), különösen pedig a 3. és 4. Tendencije (1965; 1968-69) rendezvénye, melyek fordulópontot jelentettek a képzőművészet, a technológia és a tudomány (kibernetika, vizuális kutatások) kapcsolatában. Galeta és a hetvenes évek egész (konceptuális) nemzedéke számára fontosnak bizonyult a zágrábi Egyetemi Központ Galériájának (Galerija SC) az elindítása, amelynek feladata elsősorban a fiatalabb nemzedékek felkarolása, bemutatása volt. Szerteágazó alkotói tevékenységét fel sem tudom sorolni. Elismertsége viszont világviszonylatban is kiemelkedő. A horvát képző- és filmművészet területén Galetának nincsenek fontosabb példaképei, de elmondható, hogy a hazai elődökön és kortársakon – Tomislav Gotovacon, Vladimir Peteken és Ivan Martinacon – kívül közelinek bizonyul hozzá Erdély Miklós és Maurer Dóra munkássága, akiknek munkáival a budapesti Balázs Béla Stúdióban végzett filmes munkája során ismerkedik meg.
Végezetül elmesélem kettőnk különös történetét, amelyre a kilencvenes években, a balkáni háborúk kellős közepén került sor. Nem tudtunk egymásról semmit. 1992-t írtunk. Szerettem volna Vele valahogy kapcsolatba lépni. Megtudni, hogy van, mi van vele. És akkor eszembe jutott, hogy „írok”, azaz készítek egy rendhagyó levelet, videolevelet. Kamera elé ültem, a kamera távirányítójával a kezembe, megnyomtam a REC gombot és elmondtam magamról, magunkról azt, amit akkor éreztem, gondoltam. Majd kalandos úton, Magyarországon keresztül útjára bocsájtottam a VHS kazettát. Hetekig vándorolt a kazetta kézről kézre. Végül is Lacihoz került. Úgy érkezett meg, mint az a bizonyos folyóba dobott palackposta. Elkallódhatott volna, de nem ez történt. Aztán Galeta is gondolt egyet és a Művészeti Akadémia stúdiójában szintén „ írt” egy válasz videolevelet Kedves Zoltán … címmel, így magyarul elnevezve és megszólítva, de aztán horvátul folytatta, a rá jellemző vizuális megoldások applikálásával. Azonos úton útjára bocsájtotta. Szerencsésen meg is érkezett. Évek teltek el, amikor is kettőnk tudta nélkül, mások kezébe jutott a két videolevél, és Oroszországban 1995-ben egy nemzetközi videofesztiválon úgy kerültek bemutatásra, mint egy új, eredeti levelezési megoldás, kapcsolattartás két olyan személy között, akiket a háború akadályozott meg a kapcsolattartásban. Hát ilyen volt és marad meg az utókornak kettőnk között az a bizonyos videós Ariadné fonala.
