Gravity, 2013. Rendezte: Alfonso Cuarón. Írta: Jonas Cuarón és a rendező. Fényképezte: Emmanuel Lubezki. Vágó: Mark Sanger. Zene: Steven Price. A főszerepben: Sandra Bullock, George Clooney.
Odakünn, az Univerzum belső peremén, ahol már a hang se terjed, csak a rádiójelek, egy asztronautát, Ryant (Sandra Bullock) és társát, Mattet (George Clooney) egy baleset elszakít az anyaállomástól. A Gravitáció további nyolcvan perce a létért történő küzdelem, az életösztön diadala, lebegéses túlélőfilm, valamiféle talpra állás, a bizonyosságot jelentő földi vonzerő követelése.
És ezenkívül színtiszta republikánus erénycsőszködés.
A Gravitáció a nagy műgonddal megkomponált technikai bravúrok filmje. Mindent belepakoltak, amire Oscart lehet kapni. Egyedülálló főhős(nő), hatalmas(nak látszó) téma, elképesztő kameramunka, milliárd gigabájtnyi képernyővédő és háttérkép. Az elsőtől az utolsó mondatig minden valamiféle univerzális igazság felé mutat: Clooney figurája úgy vész bele a rádiójelek recsegésébe, hogy utolsó mondatával még megdicséri a soha szebbnek nem látszó napfelkeltét, ráadásul az abszurd életveszélyes szituációba még egy szerelem lehetséges előjeleit is belegyömködték.
Ha valakinek asszociációként Az élet fája című Terrence Malick-képeskönyv jut eszébe, akkor az a fentebb felsoroltak miatt is lehet. Az operatőr Emmanuel Lubezkinek köszönhetően megcsodálhatunk ugyan egy tizennégy perces bevezető súlytalanságot, ugyanakkor a Gravitáció képi világa meglehetősen emlékeztet az említett csodálatosan festő, ám ritka közhelyes és ritka üres művészfilmutánzatéra. Csak a dinók hiányoznak, de azt sem sajnáljuk túlságosan.
Már Malick is arra használja a leforgatott anyagot, hogy egy meglehetősen ödipális, apaközpontú világ sarokköveit helyezze le. Alfonso Cuarón, a csodás Szép remények, a brutálisan őszinte Anyádat is és a... szóval a Harry Potter és az azkabani fogoly rendezője még vérmesebb az amerikai álom reklámozásában. Matt űrséta közben is countryzenét hallgat, egyetlen, életveszélyben sem csituló témája a „hol van a haza?”. Ryan (egyáltalán női név ez?) figuráját egyrészt a Földön rekedt kislánya, másrészt Matt határozza meg: nem csupán a mentőakció első fázisa lehetetlen a férfi jelenléte nélkül, de a végső menekülés is csak úgy történhet meg, ha előtte maga mellé képzeli a soviniszta, arrogáns tanácsokat osztogató macsót. A film legsokatmondóbb jelenete az, amikor Ryan a szétrombolt űrállomásnál megtalálja egy űrhajóstársa hulláját. A férfinak nincs arca, egy repesz átszakította. Szkafanderén azonban egy szíjon családi fotó csügg. Apu, anyu, gyerkőc. Merthogy az űrhajósok ilyennel járnak állomást szerelni.
Ahol már a hang se terjed – írtam le az imént. Cuarón valami oknál fogva szimbolikusnak kiáltja ki ezt a fizikai sajátosságot. Olyannyira, hogy: 1. ezt a tényt már a főcím előtt megtudhatjuk egy föliratból, 2. Ryan kiemeli mint a Világűr egy számára fontos aspektusát. Ha azonban ez a szervezőelv, nem értem, miért hallgatjuk az univerzum csöndje helyett egyfolytában Steven Price érzelmekkel zsúfolt muzsikáját, valamint hogy ezzel a motívummal a későbbiekben miért nem foglalkozik senki.
Valószínűleg ez is csak egyike a film mély coelhói üzeneteinek.
A csönd, ha mást nem, egy hangvágói Oscart még hozhat a csapatnak. Bár sokan tartják esélyesnek Cuarónt, hogy végre megragadhassa a szobrot, az operatőri munkát erre sokkal esélyesebbnek látom. A tizennégy perces világűrjelenet, az mégiscsak tizennégy perces világűrjelenet. A díjra pályázik még Sandra Bullock is, bár az Akadémia nem a szkafanderben ugrándozásért szokott jutalmazni.
Legjobb film? Bár azt mondhatnám, hogy esélytelen.
