Dallas Buyers Club, 2013. Rendezte: Jean-Marc Vallée. Valós események alapján a forgatókönyvet írta: Craig Borten és Melisa Wallack. Fényképezte: Yves Bélanger. Vágó: Martin Pensa és a rendező. A főbb szerepekben: Matthew McConaughey, Jennifer Garner, Jared Leto, Denis O'Hare, Steve Zahn.
Van az a típusú film, amit nem lehet nem Oscarra jelölni: külön zsáner ez, alapelemei a különös, többnyire valós alapú emberi sorsok, és az elviselhetetlen jellemek együttléte egy kényszerhelyzetben: a király a beszédtanárral, a szerencsejátékos az autista öccsével, az önjelölt hímprosti a koldussal.
Vagy a gyógyszercsempész a transzvesztitával. Épp ezért nem teljesen érthető, miért kellett huszonhárom évet várni, hogy valaki megrendezze a Ron Woodroof életéről szóló filmet, ami a magyar (igen szerencsétlen) fordításban a Mielőtt meghaltam címet viseli.
Ron (Matthew McConaughey) homofób, arrogáns rodeóbajnok, aki maga sem hiszi el, amikor kiderül: az AIDS előrehaladott stádiumában leledzik. Harminc napot adnak neki, de, mivel ellenáll az államok által egyedüli HIV-gyógyszernek kikiáltott AZT-nek és más gyógymódokkal próbálkozik, jócskán túléli a kijelölt időpontot. Egy szintén elviselhetetlen jellemű travival, Rayonnal (Jared Leto) kart karba öltve gyógyszercsempészetbe kezdenek, ezzel AIDS-es betegek százainak, ha nem ezreinek hosszabbítva meg az életét.
A Mielőtt meghaltam klasszikus mozi, a filmnyelv egyetlen elemét sem fejleszti odáig, hogy bármi újat hozzon, a hagyományon belül azonban ügyesen mozog. Nem tör utat, de egész pofásan sikeredett. Van itt minden, ami aktuális lehet Amerikában: kórházkorrupció, a gyógyszeripar hatalmi szerveinek mozgáskultúrája, csalás és ámítás, hazárdjáték és jótékony bűnözés, drog és alkohol, sztereotípiák és azok megbékélése.
A film struktúráját az első percekben, úgy tűnik, a harmincnapos határidő határozza meg. Számoljuk Ron életének fennmaradt napjait. A főhős ájulásai által szabdalt forma azonban hamarosan túllép önmagán, ahogy a harmincadik, a negyvenedik, az ezredik nap is letelik, és a halál csak nem érkezik meg, sőt.
Ahogy a struktúra feszíti szét a harmincnapos keretet, úgy lép túl önmagán a szikár filmnyelv is, amely általában realista, a tetőzés közeledtével azonban egyre többet adózik a különös képi esztétikának. A főképp a C. R. A. Z. Y. című (kitűnő) kanadai családdrámáról ismert Jean-Marc Vallée visszafogottan rak elénk vírusgyilkos hernyóból lett pillangókkal telt neonpislogós szobát, hat ütéssel is kiszögezhetetlen családi virágfestményt és fékevesztett rodeót.
Metafora? Ha akarjuk, az. Mindenesetre senki sem próbálja ránk erőszakolni, hogy az, és ez már önmagában is erény.
Craig Borten már a jelölésével is győztese a fimbiznisznek. Huszonhárom év várakozás után végre megcsinálták, amit megírt, átírt, végigszenvedett. Az erős, sallangmentes szerkezetnek köszönhetően azonban nem zárhatjuk ki, hogy a legjobb eredeti forgatókönyv díját is neki ítélik fáradozásaiért.
A producerek a két főszereplő színjátéka körüli rajongói üvöltéseket elsősorban a leadott kilók számadataival próbálták meg még magasabbra hangolni, holott egyiküknek sincs szüksége efféle szításra. Leto ötéves kihagyása után tündérien affektál, McConaughey pedig már régóta teper egy szoborra, és méltó ellenfele DiCapriónak, akit A Wall Street farkasa főszerepéért jelöltek. A csatát valószínűleg nem a tehetség – a lobbik döntik majd el.
