Igen kemény a mezőny és szoros versenyre számíthatunk – írták a minden médium által csak „a kritikusokként” lehivatkozott források. Már a legjobbnak kikiáltott kilenc film listáját elemezve sem érthető, de az Oscar-gálát megtekintve még annyira sem: egész pontosan mit értettek ezen a ködös kijelentésen. A Filmakadémia nyolcvanhatodik átadója a lehető legklasszikusabbra sikeredett, mind a műsor, mind a felhozatal, mind a díjak tekintetében.
Ellen DeGeneres, Amerika egyik legnépszerűbb délutáni show-jának műsorvezetője (úgy is mondhatnánk: az USA-beli Jakupcsek Gabriella), ám a Hairspray és a Chicago producerei, Neil Meron és Craig Zadan, akik az idei műsort vezényelték, minden kétértelműséget és jó viccet elvettek tőle. Minden ott volt, ami ott szokott lenni, ám valahogy túl polkorrektre, sőt, néha kissé belterjesre sikerült. Ahogy elnéztük, amint fekete öltönyből fehérbe vedlik át, ahogy tabletjével rajongói fotókat twittel, Christopherként jelenti be a német színészzsenit, Christoph Waltzot, és a fél műsoridőt egy pizzarendelés különböző dramaturgiai szakaszaival tölti ki – nem unatkoztunk és nem horkantunk föl, de szívünk mélyén visszasírtuk Billy Crystalt.
Amikor az est első nyertese, a legjobb mellékszereplőnek bizonyult, ismét rockerfazonban nyomuló Jared Leto elmondta kissé csöpögős-ezoterikus köszönőbeszédét, már világos volt, milyen irányba tendál az Oscar-gála. Mert ahogy Leto díjában nem volt meglepetés, úgy maradt el a fordulat és az izgalom minden kategóriában. Olyannyira, hogy egyes jelöltfelolvasások alatt csöndesen felnyögtünk: jól van, mondjátok már ki, hogy a Gravitáció nyert, és menjünk tovább!
Merthogy az est nyertese számszerűleg – és ebben sincs semmi meglepetés – a Gravitáció, még ha a legjobb film díját nem is szerezte meg. A legjobb vizuális effektek, a legjobb hangvágás, a legjobb hang, Emanuel Lubezki kameramunkája, Steven Price zenéje, a legjobb vágás és a legjobb rendezés (mindkettő Alfonso Cuarónnak).
Izgalmat összesen két kategória tartogatott. Az sem azért, mert nem lehetett tudni, mi a végeredmény. Hanem mert az embernek óhatatlanul eszébe jutott, hogy lehetséges egy párhuzamos univerzum, ahol Leonardo DiCapriót nem csak a világ Filmakadémián kívül eső fele tartja remek színésznek, ugyanakkor hogy egy DiCapriót nem díjazó testülettől simán kitelik, hogy egy üresen esztetizáló sci-fit kiált ki legjobb alkotásnak.
Nem, nem azt akarjuk mondani, hogy Matthew McConaughey nem érdemelt díjat. Csak talán nem ebben a mezőnyben. A Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club) egyébként szinte csak színészanyagáért kapott elismeréseket, leszámítva a sminket és a frizurákat.
Minden más egy temetés kiszámíthatóságával folyt le: A nagy szépség díja a legjobb külföldi filmért, a Tizenkét év rabszolgaság forgatókönyv-szobra, Lupita Nyong’o megható félig-meddig emberjogi beszéde, a Jégvarázs dalának és a legjobb rajzfilmnek járó szobrocska, Cate Blanchett a Blue Jasmine-ért kézhez kapott elismerése, A nagy Getsby kosztüm- és díszletdíja.
Persze túlzás volna azt állítani, hogy érzelemmentesen múlt el a gála (a temetések se szoktak). Pink megemlékezése a nyolcvanöt éves Óz, a nagy varázslóra, Jamie Foxx dalospacsirtáskodó felvezetője, az ugyanezt a kategóriát megköszönő Kristen Anderson-Lopez és Robert Lopez ritmikus köszönőszavalata, a U2 és Pharrell Williams minikoncertje, valamint az elmaradhatatlan halottfölsorolás is megtette a magáét. Az utóbbinak ügyesen a végére hagyták az elmúlt év valóban legnagyobb veszteségét, a Capote Oscar-díjas művészét, Phillip Seymour Hoffmant, ami valóban ünnepélyessé tette a pillanatot.
Bár kissé sajog a szívünk A Wall Street farkasáért, és azzal sem föltétlenül egyezünk, hogy Cuarón olyan remek rendező lenne, hogy Steve McQueent maga mögé utasíthatná, a gála mégis az utóbbi évek egyik legkockázatmentesebbje volt. Új színt, új fordulatot csak egy merőben más nézőpont hozhatna, ám ahhoz meg kellene várni az Akadémia Matuzsálemeinek nyugdíjba vonulását. Szóval majd egyszer.
