Viharsarok (2014). Rendezte: Császi Ádám. Írta: a rendező és Szabó István. Fényképezte: Rév Marcell. Vágó: Hack Júlia és Kollányi Tamás. Zene: Kalotás Csaba. A főbb szerepekben: Sütő András, Sebastian Urzendowsky, Varga Ádám, Horváth Lajos Ottó, Börcsök Enikő.
Bár a Viharsarok esetében a mindenkori (magyar) kritikusnak elsősorban a tartalomba szokás belekapaszkodnia, annak társadalmi hasznát és kárát illik elemeznie, ez a cikk elsősorban mégsem erre hivatott.
A tartalmi csámcsogás ugyanis akadályokba ütközik: nem engedik az éjszakákon át kísértő képek a pusztáról, nem engedi a fű, a tó, az eső, a deszkák, a cserepek, a falusi házak, az iskolai vécékben meggyújtott cigaretták, a hatalmas, üres terek, a kínlódás panoptikuma.
Császi Ádám első egész estés alkotása ugyanis ezen magasan esztetizált elemek töredékei között terül el, egész kis birodalmat építve be az Alföldbe. Berlini fesztiválsikere is inkább ennek köszönhető, mint a kissé közhelyes (bár mindenképp megrázó) melegsztorinak.
Szabi (Sütő András), aki Németben focikarrierre készül, kontrollálhatatlan frusztrációs kitöréseiből kifolyólag hazaszökik, és méhészkedni készül nagyszülei elhagyatott házánál valahol a pusztában. Egy éjszakai lopási kísérlet, és máris ott találja magát egy helyi menőcsávó, Áron (Varga Ádám). Aztán valahogy ott is ragad. Először csak építkezni, aztán már éjszakára is. A rurális vidék természetesen nincs fölkészülve az efféle normaelhajlásokra, így a vadrománc útja, amelyet ráadásul egy német focista srác megjelenése is keresztez, hamarost tragikus hajtűkanyarokon folytatódik.
Jelen sorok írója a Művészmoziban látta a filmet – harmadmagával. Mi a felelős a népszerűtlenségért? A szerda délután három? A téma? A művészi minializmus?
Ha megszámolnánk a kiejtett szavakat, valószínűleg ezerig jutnánk. A jelenetek két-három mondatosak, ami különös feszültséget fecskendez a tájba. Minden hallgat. A színészek visszafogottak (itt kell leborulni Börcsök Enikő mozdulatlan arcizmú anyaszobra előtt, ami a film színművészeti égzengése, igazi profi munka), szinte csak testük meg arcuk van. Ha szólnak, félve és esetlenül formálnak szavakat.
Mindez egy olyan esztétikai környezetben történik, amely maga is az elhallgatást, a kihagyást teszi meg fő minőségéül. Hogyan futott szét a faluban, hogy Áron és Szabi között talán nem csupán munkakapcsolat esedékes? Mikor vált a viszony komollyá? Mikor és hogyan szakított Áron a barátnőjével? Lyukak tátongnak a jelenetek között, valahogy még sincs hiányérzetünk. Másutt a szemünk.
Császi és a nagyfilmet szintén először elkövető Rév Marcell operatőr mintha egyszerre táplálkoznának a francia új extremizmus kitartott minimalista állóképeiből és Tarkovszkij és Alekszandr Szokurov festőiségből. (Egy kint és bent egyaránt zuhogó esőből az ablakon át filmezett snitt egyenesen Sztalker-idézetnek is beillik.) A képi esztétikum lassú hömpölye olyan erős, hogy Kalotás Csaba (egyébként szép) zenéje fölöslegessé válik – a csöndök, a motorzúgás, a szél és a kínos nyelések hangjai is megtennék a magukét.
Épp ez az esztetizált, gyönyörű képiség az, ami a filmet ivartalanítja. Minden itt van egy a társadalom gyomrába markoló fassbinderi ökölhöz, a szépség azonban eltompítja a fájdalmat. Válhatna a Viharsarok kőkemény társadalombírálattá – ám még a tragédia momentumát is olyan széppé fényképezik, hogy nem tud bicskát pattintani az ember zsebében. Ez a film nem robbant forradalmat, nem támaszt düht, nem okoz eperohamot.
Minden, ami marad utána, valami esztetizált, plasztikus bánat. Valami nyomorult szépérzés.
De már ez is sokkal több, mint amire szükség van egy jó filmélményhez.
