A délvidéki magyar film történetéről beszélgetett Siflis Zoltán, Vicsek Károly és Fekete J. József
Április utolsó napján Vicsek Károly televíziós, színházi és filmrendező volt a vendége a zombori Berta Ferenc Zsebszínház Találkozásainak.
A Siflis Zoltánnal és Fekete J. Józseffel folytatott párbeszédéből kiderült, hogy a zombori Népszínházban is rendezett, valamint többször forgatott a városban. Első esszéjét a Belgrádban folytatott filozófiai tanulmányai idején a zombori Bosnyák Ernő filmes művészetéről írta az Új Symposionnak. Zombori kötődései közül kiemelte még, hogy az Újvidéken egyetemre járó, zombori Zámbó Illés tehetséges filmes mellett tanult meg filmet „nézni”, egy-egy mozizást követően hajnalig beszélgettek az éppen látott alkotásról és filmelméleti témákról. Sajnálatát fejezte ki, hogy a városban korábban sikerrel alkotó Zámbó, Pandek Iván és mások fölhagytak a filmezéssel.
– Dokumentumfilmekkel kezdtem, és mindjárt az elején falba ütköztem. Elkapott a szabadság szele, közben megfeledkeztem, hogy a régióban a Vajdaság a cenzúra utolsó bástyája. A lelkesen készített kisfilmem nem kapta meg a „filmnéző” bizottságtól a pecsétes engedélyt, nyomatékos jelképisége miatt nem lehetett bemutatni, nem kerülhetett fesztiváli programba. Amikor az első játékfilmemre is vagy tíz észrevételt tett a bizottság, megértettem, hogy a művészet és a hatalom viszonyában tételezett szabadság nem úgy érvényesül, ahogy tanultam és külföldi példákon láttam – mesélte Vicsek. – Nagy szerencsém volt, hogy írókban találtam alkotótársakra, jó párosítás, ha a forgatókönyvet a nyelv mestere, a filmet a filmes nyelv mestere jegyzi. Mindenekelőtt Deák Ferenc volt állandó szerzőtársam, vele közösen dolgoztunk ki minden részletet, de jó volt együtt dolgozni Gion Nándorral, Gobby Fehér Gyulával, Mirko Kovačcsal…, kiváló írókkal.
Siflis Zoltán elmondta, hogy Vicsek elsőként beszéltette szereplőit több nyelven, mert itt, a Vajdaságban ilyen a nyelvi közeg. Viszont nemcsak arra kívánt ezzel rámutatni, amit ma multikulturális közegnek hívnak, hanem a többnyelvűséggel saját alkotói eszköztárát gazdagította, poétikájának részéve tette azt. Ezt például a belgrádi kritikusok megértették és elismerték, a bel- és külföldi fesztiválokra föliratozva kerültek ezek a filmek. Magyarországon viszont leszinkronizálták az egészet, s ezzel elveszett a Vicsek-filmek egyik lényeges formatényezője.
– Deákkal mindig elrejtettünk valamilyen gondolatot a filmjeinkben, mert tudatosítani akartuk, hogy mi nem idegenek, nem jövevények vagyunk, hanem meg kell kapaszkodnunk ezen a földön. Ki kell végre mondani, hogy akik nálunk, Vajdaságban találtak menedékre, nem menekültek, hanem tulajdonképpen megszállók, akik leigáztak, kifosztottak bennünket – nyilatkozta motivációjáról a filmrendező, és hozzátette: a kisebbség soha nem érezheti magát biztonságban, viszont kreativitással és alkotómunkával kivívhatja a maga iránti tiszteletet és megbecsülést.
A Találkozások zenei aláfestéséről ezúttal is a Zsebszínház Kisegyüttese gondoskodott.
Az est keretében a Magyar Polgári Kaszinó előcsarnokában kiállítás nyílt Marija Turkalj műkedvelő festő alkotásaiból. A tárlatot Milorad Rađenović, a ’76-os Képzőművészeti Csoport elnöke nyitotta meg. Az est folytatásában a közönség húszperces összeállítást nézhetett meg a délvidéki filmművészet történetéről.
