Az első napokban színes kavalkádként éltem meg a találkozót, a bőség zavarában voltam, s csak később tudtam differenciálni a személyeket és az élményeket – mondta Harkai Vass Éva költő, író, kritikus, irodalomtörténész a 13. Újvidéki Nemzetközi Költészeti Fesztiválról, amely a múlt héten több napig és több színhelyen zajlott a tartomány székvárosában, a Vajdasági Írók Egyesületének szervezésében. A rendezvény keretében a topolyai költőnő a Jovan J. Zmaj sétálóutca egyik erkélyéről is felolvasta legújabb verseit.
Valamikor sok fesztiválon szerepeltél. Mit jelentett számodra ez az újvidéki nemzetközi költészeti rendezvény?
– A fiatal nemzedék csodálkozik a mi ex YU iránti nosztalgiánkon. Azt mondják, nekik nincs ilyen nosztalgiájuk, hiszen nem is éltek a volt Jugoszláviában, ők a mostani Szerbiába születtek bele. A hat köztársaságból és két autonóm tartományból álló ország idején több költészeti találkozóra jutottam el. Titogradban (a mai Podgorica) a
a Strugai Nemzetközi Költőfesztivál előtt vagy után szerveztek külön találkozót a fiataloknak. Általában Vajdaságból ment egy szerb, egy román, egy szlovák, egy ruszin és egy magyar költő. A Verbászi Költészeti Fesztiválra, a fiatalok költészeti fesztiváljára a bírálóbizottság választotta ki, hogy kit hív meg a pályázó jugoszláviai költők közül. Ott is több alkalommal voltam, illetve magyar költőként én is, mások is különböző jugoszláv színterekre eljutottunk.
Az ország széthullása után voltak időszakok, amikor mással is foglalkoztam, és kevesebb verset írtam. Közben szétzavarták annak a szerkesztőségnek a tagjait a Symposionban, amelynek szerkesztőbizottsági tagja voltam. Ott valóban olyan igazi szerkesztőségi munka folyt, hogy szívesen gyűltünk össze. Közel volt az újvidéki bölcsészkar a központban, és órák közötti szünetekben is fölmentünk a Danyi Magdi-féle Symposion szerkesztőségébe. Utána az irodalom, a költészet magányos műhelyekben zajlott, főleg az én esetemben, aki nem újvidéki vagyok, hanem Topolyán élek.
Újvidéken, a Magyar Tanszéken dolgoztam. Topolyán a képzőművészetnek vannak, de az irodalomnak nincsenek intézményes formái. Nemrég léptem be a Vajdasági Írók Egyesületébe. Részt vettem ez év márciusában az Újvidéki Városi Könyvtárban megtartott rendezvényén, amelyen csak nők olvastak fel. Az Újvidéki Nemzetközi Költészeti Fesztiválon a portugál költőnő beszélt arról, hogy mostanában több nő szerepel az irodalom, különösen a költészet életében.
Az újvidéki nemzetközi fesztiválon először veszek részt, és számomra nagy élményt jelentett. Ahogyan régen találkoztam szlovén, bosnyák, montenegrói, macedón… írókkal, most még izgalmasabb a mezőny, mert Spanyolország költői a fesztivál díszvendégei, de Portugáliából, Nagy-Britanniából, Lengyelországból, Dániából, Magyarországról, Németországból, Oroszországból… is érkeztek költők, és természetesen a hazaiak is fellépnek.
Christopher Reid angol költőről kitűnt, hogy az angolok nem azzal az angol hidegvérrel azonosíthatóak, amilyen közhely szerint élnek a tudatunkban. Az ő költészetében nagyon is tobzódnak az érzések, az érzelmek, az érzéki benyomások és élmények. Rendkívül tetszett Németország képviselőjének, Monika Rincknek a költészete is. Az egyetemes magyar, de akár a vajdasági magyar költészetben is tapasztalható, hogy ahány költő, annyi poétika. Nagyon sokféle poétika mutatkozott itt meg az érzékitől a reflexív poétikán át a hagyományos poétikára építő versírás-modellig, sőt annyira, hogy archaizáló poétikáról is hallottunk, például Aurélia Lassaque okszitán költőnő a francia és a spanyol nyelv és kultúra előtti időből, abból a hagyományból merít, amikor ez a kultúra nem vált ketté. Örülök, hogy Molnár Krisztina Rita költőt, írót is személyesen megismertem. Az élő költő és az élő beszélgetés mindig nagy élményt jelent. Annak idején is ezt tapasztaltam, amikor a topolyai könyvtárban Tóth Krisztinával, vagy az újvidéki M Stúdióban Kukorelly Endrével beszélgettem, akiknek a könyvéről írtam is.
Néha úgy érezzük, hogy borsót hányunk a falra, mert nincs mindig annyi visszajelzés, amennyi tartaná a szerzőben a lelket. Ezeken a találkozókon, fesztiválokon azonban az ember érzi, érdemes verset írni, és milyen szép, amikor egy szemlélet, egy világkép összeáll, főleg mások költészetében, magunkat ugyanis mindig nehezebb kívülről szemlélni. Ezek a fesztiváli impulzusok megerősítik a szerzőt abban, hogy érdemes írni, főleg, ha az ember több évtizede foglalkozik költészettel, ahogyan én.
Mely verseidet olvastad fel a rendezvényen?
– A főszervező, Jovan Zivlak tanácsára – aki nagyszerűen mozgatja ezt a soknemzetiségű, nagyon sok szálból álló „káoszt”, és élvezetes programot állított össze – választottam ki öt verset, amit Marija Šimoković több kötetes költőnő nagyon szépen lefordított. Igyekeztem új verseket válogatni, úgy hiszem, nagy részük még meg sem jelent folyóiratban. Egyébként keveset publikálok mostanában.
Egyik nap három verssel mutatkoztam be az Izba nevű kávézó vendégeinek, szerb nyelven Miodrag Petrović színész olvasta fel a költeményeimet. Ma pedig a Zmaj utcában, egy kávézó emeleti erkélyén olvastunk fel. Tapasztaltam, hogyha anyanyelven, magyarul olvasok, amit nem értenek, akkor figyelemre sem igen számíthatok, ezért egyik rövid versemet átírtam négynyelvű versnek. Az „írni” ige különféle igekötős változatai alkotják a verset, aminek a vége a „nem írni” és a „sírni” – mondta Harkai Vass Éva.
