Vickó Árpád műfordítói munkássága mintegy 80 művet foglal magába. Főleg a kortárs magyar írók műveit ültette át magas szakmai színvonalon szerb nyelvre, és folyamatosan fordította a vajdasági magyar irodalmat. Kiemelkedő szakmai tevékenységéért az elmúlt évek során a Bazsalikom és a Füst Milán műfordítói díjjal, továbbá a Szerb Műfordítók Szövetségének Miloš Đurić-díjával tüntették ki. Nemrég a magyarországi írókat tolmácsoló műfordítói tevékenységéért kiérdemelte a Balassi Műfordítói Nagydíjat, amelyet a Magyar Tudományos Akadémián vehetett át.
Újvidéken született 1950-ben. Az általános iskola első négy évét magyar nyelven végezte, majd szülei szerb iskolába íratták. Tanulmányait a gimnázium után az újvidéki Egyetem BTK Szerb Nyelv és Jugoszláv Irodalmak Tanszékén folytatta. Az Újvidéki Rádió Magyar szerkesztőségének munkatársa lett, fordító, az irodalmi műsorok szerkesztője.
Egy alkalommal úgy fogalmazott: Böndör Pál kétnyelvű verseskötetével és különösen Tolnai Rovarház című regényével, experimentális, nyelvjátékokkal teli prózájának átültetésével váltotta meg a belépőt a szakmába. Milyen munka előzi meg egy szépirodalmi mű fordítását? – kérdeztük Vickó Árpádot.
– Amikor kezdtem, a hetvenes években, a (mű)fordítást nem érzékeltem mint munkát. Verseket olvasni, olvasgatni minden más lehetett, de nem munka. Élvezkedés. Játék. De mégsem szórakozás. De mi lenne? Ez a kérdés azon kérdések sorába tartozik, amelyeket nem lehet megválaszolni. Olyan, mint a „mi az irodalom”, vagy mi az élet. Sokat olvastam, a világirodalmat majdnem kizárólag szerb nyelven, így is lett a szerb nyelv első nyelvem. Szerbül tudok írni. Eddig még soha nem vállalkoztam bármit is szerbről magyarra fordítani... Tehát olvasás. Szerencsére a magyar kortárs irodalmat akkor ismertem meg, amikor művelői itt Vajdaságban Tolnai, Böndör, Végel, Sziveri voltak. Az Új Symposiont Tolnai szerkesztette, a Hidat Bányai János. A Polját Jovan Zivlak és Franja Petrinović, a Letopist Aleksandar Tišma. Pesten Radnóti Sándor kalauzolt, megismerhettem Petrit, Eörsit, Göncz Árpádot, Mészöly Miklóst, Polcz Alaine-t, Konrádot, Kertész Imrét, Esterházyt. Ez is egyfajta „megelőző munka” volt... Orientálódhattam.
Ha nem munka, nem szórakozás – valóban mi is lenne a műfordítás?
– Roland Barthes írja: az irodalom azt mondja, amit mond, és még csak annyit, hogy irodalom. Mert ha az ember nem tudná, hogy irodalom az, amit a kezébe vett: nem is tudna mit kezdeni ezzel a jelenséggel. Valamelyest módosítva Barthes gondolatát, mondhatnánk, hogy a fordítás azt mondja, amit az eredeti mű mond, és még csak annyit, hogy fordítás. Ilyen értelemben a fordítói szakma, már csak természetét tekintve is, hasonlít a szemfényvesztéshez – „kifordít” valamit, aminek tulajdonképpen nincs „visszája”. Újból egyedi művet alkot, megismétel valamit, ami elvben megismételhetetlen. Szerintem legnagyobbrészt a szakma és a művészet egyfajta ötvözete. Tehát mesterség, a szó legnemesebb értelmében. Egy nagyon is speciális tudás. Például magyarról szerbre, ha belegondolunk, ebben az országban csak ketten-hárman fordítunk regényeket, értekező prózát, filozófiát, művészetelméletet – tehát legigényesebb szövegeket – profi szinten. És ha még jobban meggondoljuk a dolgot, nemcsak ebben az országban, hanem a világon is. (Ketten-hárman vagyunk ebben a fachban specialisták. Még tíz-húsz évvel ezelőtt voltunk talán öten vagy hatan.) Tehát mesterség. Meg kell tanulni ezer és ezer technikai részletet, fogást, hogy szabadon mozoghassunk a szakmában. Valaki már írt erről, hogy az a sok beszéd az ihletről, művésziességről, beleszületettségről, megszállottságról, arról, hogy például nem a szavakat vagy a mondatokat vagy a gondolatokat fordítjuk, hanem a szellemet és a lényeget, mind csak valamilyen feltételes igazságok visszfénye, abból a célból, hogy valamilyen misztikus aurával övezzék körül a mesterséget.
Több mint nyolcvan könyv után megkérdezhetjük, miért lett a műfordítás szerelmese?
– A „szerelmese” egész biztosan túl erős kifejezés. Inkább racionálisan közeledtem ehhez a szakmához. Nem voltak ebben érzelmek, emóciók. Úgy éreztem, hogy ez nekem – a műfordítás – megy, és attól kezdve – a nyolcvanas évektől – tudatosan arra törekedtem, hogy igényesen, minél magasabb szakmai színvonalon dolgozzak. Ebben látom munkám egyetemes értelmét, és főbb vonalakban ez lenne az az ars poetica, amely hozzám a legközelebb áll. Egy emberöltő távlatában a magyar irodalom bemutatásán munkálkodom, és – egyes elméletek szerint (elméletben!) – a célnyelv kultúráját gazdagítom.
Milyen problémákat kellett megoldania azzal a művel, amellyel legtöbbet küszködött?
– Most talán elárulhatom: főleg olyan műveket vállaltam, vagy magam választottam, amelyekről azt gondoltam, hogy nem kell velük küszködni. Ezért is maradt ki fordításaim listájáról Ottlik, Szentkuthy vagy a fiatalabbak közül Nádas és Krasznahorkai. Örkény Egyperceseibe is jó néhány éves „próbálgatás” után vágtam bele, és kiderült, hogy nem is volt olyan nehéz munka. A fő probléma, mint mindig, az volt, hogy egy meghatározott nyelven létrehozott irodalmi művet egy másik meghatározott nyelven kell létrehozni. Ebből aztán ezer más probléma adódik. De ezzel inkább az elméletírók foglalkoznak elméleti szinten, a gyakorló műfordítók pedig a gyakorlatban sorról sorra megoldják őket.
A munkája során felvetődő kérdésekre milyen segítséget kapott egyes szerzőktől?
– Főleg élő szerzők műveit fordítottam, ez a körülmény az iménti kérdésfeltevés tükrében előnyökkel jár. Esterházy Péter – akit nehéz fordítani, de élvezettel lehet csinálni, lehet játszani, elgondolkodtat, szerettem vele együtt dolgozni – például minden segítséget megadott a fordítónak, nemcsak nekem, hallottam, tudom, készségesen segített másoknak is. Amikor A szív segédigéit fordítottam, és elújságoltam neki, hogy befejeztem, azt mondta, hát te nem is láttad az én preparált példányomat! A preparált példány az egésznek egy fénymásolata, rengeteg mondat van benne aláhúzva, hol fekete, hol piros vagy kék színű golyóstollal, s mellette, a széles margón a szerző és a mű, amelyből az idézet való. Rengeteg Trakl-, Handke-, Borges-, Kiš-, Csehov-, Tolsztoj-, Pascal-idézet. Ezeket aztán, már amelyeket lehetett, ki kellett keresnem a meglevő szerb fordításokban, hogy a vájtabb fülű olvasó esetleg észlelhesse, hogy mely „vendégszövegről” van szó. De máskor is, amikor a Hahn-Hahn grófnőt vagy az Egy nőt fordítottam, akkor is minden akadálynál, minden dilemmánál elég volt csak egy kis levelet írnom, s Péter azonnal válaszolt.
Verset, regényt, értékelő prózát, drámát, filozófiát… ültetett át magyar nyelvről szerbre, de ha jól tudom, a dráma a kedvenc műfaja. Miért?
– Élvezem a drámákat, a dialógusokat. Lassan megtanultam, hogy a drámaszövegeknek a mondatait, amikor lefordítom, hangosan ki kell mondani. Kipróbálni, hogy a mondat elmondható-e a színen. Persze vannak olyan drámák, amelyek eleve nem arra készültek, hogy bemutassák őket, ilyen az Eörsi-drámák többsége, például az Interjú, a híres Lukács-dráma, ezek inkább amolyan „olvasni való” drámák, könyvdrámák, drámai formában vannak megírva, de nehezen színre vihetők, és nem is lehet őket ilyenné fordítani. De Egressynek például a Portugálja és Bereményinek Az arany ára fantasztikus élmény volt...
Mindig kortárs irodalmat fordított, kivételt képez Szerb Antal Utas és holdvilág c. regénye. Az utóbbi években ön választja meg, milyen magyar műveket olvashat majd a szerb olvasó Vickó Árpád fordításában. Jelenleg min dolgozik?
– Szerb Antal művei nagy élményt jelentettek számomra. Az Utas és holdvilág című regénye sikerkönyv lett, másfél évvel később jelent meg a Pendragon legenda, tavalyelőtt pedig a VII. Olivér. Belekezdtem a Királyné nyaklánca című áltörténelmi regényébe is, de közben tönkrement a kiadó. Jelenleg napközben Várady Tibor Mi történt Écskán? című „dokumentumregényén” dolgozom – és ez is olyan eset, amikor a fordító szerencséjére élő szerző művéről van szó, naponta váltunk leveleket. Ilyeneket kérdezek, hogy mi lenne például ezeknek a szavaknak, kifejezéseknek a szerb megfelelője: uradalmi jószágigazgató, gazdatiszt, cselédkönyv, örökváltság, ellenirat, beadvány, fogalmazvány... Lazításként két, valójában már kész könyvet javítgatok, Petri György válogatott verseit és Lázár Ervin Bab Berci kalandjai című, gyerekeknek szánt regényét. De kétszer-háromszor hetente, késő este vissza-visszatérek Esterházy Mercedes Benz című „történelmi revü”-jéhez. Ez az a szöveg, amelynek fordítása és mostani „csiszolgatása” hatalmas örömöt hoz.
A műfordítók áldozatos munkája teszi lehetővé, hogy a világszínvonalú magyar irodalom ne maradjon nyelvi elszigeteltségben, hanem elfoglalhassa méltó helyét a világirodalomban – hangsúlyozta a díjátadón Menczer Tamás tájékoztatásért és Magyarország nemzetközi megjelenítéséért felelős államtitkár.
