Csoóri Sándor halálával az egész nemzet nagy költőjét gyászolja. A veszteség háttérbe szorít minden mást, de mégis mintha felerősödnének azok a lelki hullámverések, amelyek Csoóri Sándor személyén és életművén túl a nemzet tudatállapotával és tudattalanjával kapcsolatosak.
Csoóri Sándorban nemcsak a tehetséges költőt és a magyar közelmúlt egyik legjelentősebb közéleti szereplőjét gyászoljuk, hanem vele együtt annak a történelmi pillanatnak az elmúlását is, amelyben felvillant a remény, hogy megszabadulunk nemzeti létünk tudati vakfoltjaitól. Csoóri Sándor volt az, aki rádöbbentett bennünket arra, hogy bár saját bőrünkből nem bújhatunk ki, magasabb szinten egyazon lélek (nemzet, nyelv, kultúra) részei vagyunk. Ő volt az, aki számunkra – hányatott sorsa ellenére, vagy épp azért –, a nemzetet testesítette meg, annak érzelmi-tudati egységét, folyamatosságát és szabadságra való törekvését.
A Költő nem akart saját képére formálni senkit se közülünk. Csoóri Sándor a bennünk rejlő világot, életérzést és gondolatot szólaltatta meg. Azt a belső világot, amelybe a tévedés és elbukás is belefér. Azt mondanám, hogy nem „vezetett”, hanem ránk hagyatkozott, a népre, nemzetre, amelyet képviselt. Nem mintha kételyek nélkül hitt volna a népben, ebben az elvont képződményben, de tudta azt, hogy akkor sem szabad csüggednie, ha a népből eltévedt, szerteszéledő bárányok egyre többen lesznek. Jó pásztor módjára hitt abban, hogy a hívó hangra talán ismét összesereglenek. Annak ellenére hitt ebben, hogy az élet forgandósága közt százszor meg kellett tapasztalnia, hogy hívó szavával csak bajt hoz a saját fejére.
Költő volt, aki a magyar irodalom legjobb vonulatának megfelelően mindig érezte Magyarország és a magyar nép szívverését. Azok szívverését is, sőt azokét leginkább, akiknek szívhangjai a fogoly nép érzéseit tükrözték. Akiket a rájuk erőszakolt idegen hatalmak sokszor megpróbáltak derékba törni. Ugyanakkor látta, tudta azt is, hogy szétszórtsága mellett a magyarság új tapasztalatokkal – más népek kulturális örökségének megismerése révén – szellemileg gazdagszik. Hitt abban, hogy a kölcsönös tapasztalat fontos szerepet játszik nemcsak a népek közti barátság megszületésében, de abban is, hogy az egyoldalú alávetettség a történelemben nem vezet sehová. A szabadság, az önálló cselekvés lehetősége egyszer valósággá válik saját hányatott sorsú nemzete számára is.
Emlékét megőrizzük, szelleme itt él velünk.
