Eddig négy verses- és egy tanulmányköteted jelent meg, ősszel debütálsz regényíróként. Okozott-e nehézséget a költészettől való elszakadás, a költői nyelvtől való ideiglenes búcsú, a prózai cselekmény- és karakterformálás kényszere? És hogy látod: sikerült teljesen elszakadni a versektől a regény kedvéért?
– Négy évig írtam a regényt, s rengeteg hulladékot gyártottam közben, amitől meg kellett szabadulnom. A hibák egy része persze abból fakadt, hogy verses logikával írtam, ez különösen a jelenetek megformálásánál, a párbeszédeknél, valamint a leíró részeknél mutatkozott meg. Mint minden kezdőnek, nekem is számos mesterségbeli fogást kellett elsajátítanom, hogy meg tudjam alkotni a regény stílusát, nyelvét. A történetre alapoztam a regényt, a kérdés pedig az volt, milyen formában. Nem szakadtam el teljesen a verses világtól, hiszen közben született meg a Harmadolás kötetem. A prózánál elsősorban arra ügyeltem, hogy a költészet pusztán árnyékként vetüljön a történetre. Hogy ez mennyire sikerült, döntse el maga az olvasó.
A Fantomkommandó egy meg nem nevezett kisvárosban játszódik egy körül nem határolt időszakban, hiába azonban a szándékos távolítás, az olvasó számára a szlavizmusokból és a körülményekből egyértelműnek tűnik, hogy a kilencvenes évek Vajdaságában járunk. Az abszolút hátországban, egy paranoiás cirkuszban, ahol az emberek arra várnak, hogy kitörjön végre a háború, amiről mindenki beszél. Bunkerré változtatják a házukat, és rettegnek az ellenségtől, aki nem akar megérkezni. A hátországbeliek neurózisának oka tehát az, hogy tulajdonképpeni trauma nélkül traumatizálódnak, és ezzel saját tragikomikus kisszerűségükre derül fény. Miért törekedtél arra, hogy ezt a léttapasztalatot általános érvényűvé emeld a regényben? Jól érzem, hogy a bezárkózott állapotot nagyon könnyű az aktuálpolitikai események mentén értelmezni?
– A háború kirobbanása előtti időszak, a nyolcvanas, illetve a háborús kilencvenes évek adták meg az alapot, amihez második világháborús mikrotörténelmi emlékek is kapcsolódnak. A háború gépezetével, az ellenséggyártás mechanizmusaival foglalkoztam. De én nem annyira a politikai szituációra fektettem a hangsúlyt, hanem ahogy jelzed, a családon belüli mentális „erőszakra”. A háborút, mint alapvető létfeltételt közelítettem meg. A háború örök, állítja Hérakleitosz, a regényem pedig a privát háborúk kukkolójává tesz. Az ellenség állandó, láthatatlan jelenlététől való félelem – ez tölti ki a szereplők mindennapjait. Aztán a bezárkózástól a szereplők átalakulnak, kifordulnak magukból, hallucinálni kezdenek, eltörlődik a határ a valós és a képzelt között, ezért válnak könnyen manipulálhatóvá, a saját atavizmusuk foglyaivá, ezzel persze már érintem a politikai paranoiát is. Amikor azonban elgondoltam és írtam a regényt, még nem volt látható a mostani menekültválság. Ma a „terrorizmus”, a „menekült” és a „migráns” fogalmak összemosása nem a nemzet és Európa védelmét, hanem olcsó belpolitikai célokat szolgál, magyar viszonylatban pedig a provinciális újfasizmus előretörését, amivel a militáns iszlamisták simán visszaélnek, hiszen Európa megosztás általi legyengítése az egyik stratégiai céljuk. Ugyanakkor nem akartam aktuálpolitikai szatírát írni, inkább valami preapokaliptikus abszurdra gondoltam. Sok művet lehet aktuálpolitikai események mentén értelmezni, ám ez leszűkítheti a művek olvasati lehetőségét és autonóm anatómiáját.
Paul Virilio írja egy helyütt, hogy „az elrettentésen alapuló totális béke nem egyéb, mint más eszközökkel folytatott totális háború.” Ilyen értelemben pedig „valamennyien civil katonák vagyunk már, anélkül, hogy tudnánk.” A regénybeli, nemlétező háború eseményeinek elbeszélői egy mikroközösség tagjai, akiket a főszereplő, Spenót személye köt össze, mind az öten az ő családtagjai és barátai. Miért nevezhetők fantomkommandósoknak?
– Igen, jól ráéreztél a Virilióval: a regény szereplői a tudatukban zajló háború civil katonái. Ezért választottam a mindentudó elbeszélő helyett a különböző nézőpontból való mesélést. Az olvasó a hat szereplő tudatának szennygödrében lubickolhat. Ám nemcsak a sötét tudataknák jelennek meg, pozitív élmények is vannak, például a barátság. Ugyanakkor nem magyaráznám túl a címet, mert az a tapasztalatom, a szerző nyilatkozatainak tekintélyelvű tisztelete megfosztja az olvasót a saját felfedezésének izgalmától.
A regényben – akárcsak a versesköteteidben – központi helyet foglal el a zene, jelen esetben elsősorban a rock és a fémhulladékokon játszott zajmuzsika. A zene, akárcsak a háború, egyfajta megszervezett káosz. Tekinthető-e ez a kaotikus rendszer Spenóték nemzedékének „otthonaként”?
– Igen, a regényben a zene káosz, ez lesz Spenóték generációjának alapélménye, próféciája. Lebontják a rock sztereotípiáit, mitologikus struktúráit, nem véletlenül idézem a regényben az exjugoszláv zenekarok közül a Laibachot, a Borghesiát és az Autopsiát. Ilyen szempontból a regényem zenevilága rokon Jódal Kálmán zajos novellakompozícióival.
A Fantomkommandóban a hiányok is beszédesek, szó sincs például Jugoszláviáról vagy Adriáról, vagyis kevésbé tematizálja a nosztalgia és az emlékezet problémáit, mint a mostanában megjelenő posztháborús szövegek. Te hova sorolnád be műfaji tekintetben: mondhatjuk-e róla, hogy generációs vagy nevelődési regény?
– Van benne generációs, illetve nevelődési jelleg, ám reményeim szerint, mást is fog találni az olvasó, akinek a fantáziájára bízom a besorolást.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
