Az ember, ha már elmúlt negyven, kezdi fölfogni, hogy előbb-utóbb mindenki meghal, aki fontos számára. Ez az év gondoskodott arról, hogy ne nagyon legyen időnk elfelejteni, hogy mindenki halandó. Magyartanár vagyok, az újvidéki Magyar Tanszéken tanultam. A diplomadolgozatomat Utasi Csaba, Bányai János és Gerold László által alakított bizottság előtt védtem meg. Mindhármukat szerettem és tiszteltem. Amikor az idei év elején Bányai tanár úr meghalt, átsuhant a fejemen a gondolat, hogy már csak Gerold tanár úr maradt. Átsuhant, de nem foglalkoztam vele, nem állítottam meg és el is felejtettem gyorsan. Most, amikor megtörtént, jöttem rá, hogy azért, mert nem hittem, sohasem gondoltam arra, hogy ez vele is megtörténhet. Azért írom most ezt a megemlékezést, mert az én életemben ő volt a legfontosabb tanár.
Ismeretségünk első éves egyetemista koromban kezdődött, amikor még nem is tanított. A különböző konferenciákon való részvételem okán ő volt az, aki megszólított és elindította azt a kapcsolatot és párbeszédet, amit most az ő hallgatása és eltávozása fejezett be. Ő volt az első, aki azt mondta, még másodéves koromban, hogy gondolkodjak el a doktori tanulmányokon, mert ő úgy látja, hogy az nekem való lenne, és ő szívesen segítene ebben. Én mindig, mindenhol meglehetősen kívülálló voltam, az egyetemen nem is nagyon voltak barátaim, a tanár úr volt az, aki a leginkább közel állt hozzám, aki mindig barátian és nagyon emberségesen viszonyult hozzám. Megtanított színházat nézni, kritikát írni. Ő mondta először, hogy írjak színikritikát a Hídba, ő nézte át és küldte közlésre. Amióta Szabadkán lakom és dolgozom, bemutatókon és egyéb színházi eseményeken találkoztunk, de leveleztünk, cseteltünk és skype-on is sokszor beszéltünk. Felhívott időnként, érdeklődött, hogy mi van velem, mi újság az iskolában, milyen előadásokat láttam, és mindig megkérdezte, hogy mit olvasok éppen. Bemutatók előtt kérdeztük egymást, hogy találkozunk-e; az előadás szünetében vagy a végén mindig megbeszéltük, hogy mit láttunk: megkérdezte tőlem, hogy na, mit látott? és akkor én elmondtam neki, hogy mit láttam, és ő is elmondta, hogy ő mit látott. Kezdettől fogva tanított, de egyúttal teljes mértékben partnerként viszonyult hozzám. Párbeszéd volt, igazi párbeszéd. Úgy tűnt nekem, sohasem változott, mindig egyformán energikus, érdeklődő, figyelmes és törődő volt. Mint a halhatatlanok. Volt, hogy nem tudott jönni bemutatóra, mert fájt a lába, de ezekről sokszor tudtam, mert mondta, hogy most nem fog jönni.
Találkoznunk kellett volna az Amadeus bemutatóján. Nem szólt, hogy nem fog jönni. A halálhíre érkezett szerdán. Felfoghatatlan volt, és még most is az. Nem tudom értelmezni azt, hogy nem fogja többé megkérdezni, hogy mit olvasok. Rajta kívül ezt nem kérdezi tőlem senki. Ha egy előadásban valamit visszásnak érzek, nem kérdezhetem meg tőle, hogy ő is úgy látja-e. Talán majd megpróbálom kitalálni? Talán a párbeszédünk 19 éve elég volt ahhoz, hogy ki tudjam találni, hogy mit mondana? Lehet, hogy így marad halhatatlan, hogy belülről hallom a hangját? Lehet, hogy ez a halhatatlanság?
