2024. július 30., kedd

A szerencse

Azt hallottam az édesatyámtól, hogy a szerencse szárnyon jár, kire akar, arra száll. A szerencse egy igen vad madár, csak kevés ember tudja magához szelídíteni. De azért vannak emberek a világon, akik túlságosan szerencsések, kivált a mai világban, ebben a nagy felfordult háborús fergetegben, amikor annyi hadimilliomos lesz a világon.

Tehát én nem a kincsvágyó szerencséről akarok pár sort írni, hanem arról a szerencséről akarok mondani valamit, hogy a harctéren milyen hajszálon függött sokszor az ember élete, és hogy milyen szerencséje van sokszor az embernek egy kis helyváltoztatás által, vagy szerencsétlensége.

1914-ben kitört a világháború vihara. Azonnal be kellett vonulnom, és az Isten jóvoltából kinn is maradtam, amíg vége nem lett annak a rettenetes világfelforgató viharnak. Tehát volt szerencsém mindenféle-forma harcokat élni, egyik frontról a másikra húztak-vontak: hol az oroszra, hol a szerb és olasz, román frontra. Mindenütt kivettem a háborús részemet. Hogy meg nem haltam a harctéren, vagy hogy olyan sebet nem kaptam, hogy nyomorult vagy koldus lettem volna, azt csupán a Jóistennek köszönhetem. Majd elmondok néhány példát, hogy milyen szerencséim is voltak.

Többek között sokáig voltam az olasz fronton. Doberdón 9 hónapot töltöttem, ott ahol annyi ember elpusztult, a Haláldombon. 1915. szeptember 8-án rettenetesen kibabrált velünk az olasz sógor, már azt hittük, hogy egy emberünk sem marad életben. A szakaszomat felváltották a lövészárokból, miután igen elgyengültünk. Hatvanadmagammal mentem a lövészárokba, és csak 34-en jöttünk ki, a többi meghalt vagy megsebesült. Tehát, akik kijöttünk a lövészárokból, hátraküldtek pár száz lépésnyire bennünket tartalékba. Akik voltak a harctéren, azok tudják, hogy a tartaléknak sohasem jó, mert azt mindig keresi az ellenség ágyúja, és mindig vereti a tartalék tájékát.

Tehát, amint ott tartalékban voltunk, egy kis hegy oldalában pipázgattunk, egyszer csak jön egy repülőgép. Lehúzódtunk, úgy, hogy meg sem mozdult egyikünk sem. Párszor körülfordult felettünk a gép, azzal visszarepült. Rosszat sejtett a szakaszparancsnokunk, egy idősebb önkéntes zászlós volt. De nem szólt együnknek sem, csak az arcáról vettem észre, hogy nyugtalan érzései vannak. Amint én ott egy kidőlt fatörzsön ülök, egyszer csak nagy hasfájás fogott el, anélkül hogy előtte valami bajom lett volna. Azonnal fogtam magam, leszaladtam a hegy aljára, hogy ott magam rendbe hozzam. Alighogy leértem a hegy aljára, 70-80 lépésnyire a szakaszomtól, hallom, hogy eldördül az olaszok 28-as ágyúja, de az ágyúgolyó sivítása mifelénk tart. Alighogy ezt kigondoltam, már bele is vágott a szakaszom teljes közepébe, úgy, ahogy ott ültek szegények. 17 meghalt, 7 pedig súlyosan megsebesült. Teljesen, abba a napban vége lett a szakaszomnak. Az öreg zászlós is meghalt, kétfelé szakasztotta egy szilánk vasdarab. Ekkor itt már láttam az Isten segedelmét, mert nekem abban a pillanatban kellett a helyemről elmennem, amikor a veszély közel volt…

Egy másik eset szintén a Doberdón játszódott le velem. Úgy volt, hogy egy jó sziklakavernába lett a szakaszom elhelyezve póttartaléknak, úgyhogy pár napig nem is lesz ránk szükség. Nem volt más dolgunk, mint minden órába egy figyelőt kellett kicsit veszélyes helyre kiállítani. Egy darabig sorrendben ment, de hogy egy figyelőt elvittek az olaszok, egyet meg agyonlőttek, hát azután már nem ment sorrendben. Egy mogorva kinézésű őrmester volt a szakaszparancsnok, hát, akinek a pofája talán nem tetszett néki úgy, mint a másiké, akkor azt küldte ki figyelőnek. Tehát egy budapesti fiú volt a földije, annak kellett volna kiállni figyelőbe, hanem énrám kerített sort. Kicsit haragudtam az igazságtalanságra, no de katona vagyok, parancs ellene tennem nem lehet, felvettem a fegyverem, 5 darab éles golyót belehelyeztem, azzal jó éjszakát mondtam a bajtársaimnak, gondoltam, engem is valami baj érhet. Alig álltam ott negyedórát, az olaszok támadni kezdtek, de nem az én irányomba, hanem tőlem balra. Úgyhogy az én pihenő szakaszomra is rákerült a sor. Rohamra kellett nékik menni, és sokan megsebesültek, és mind foglyul estek. Én négy óráig ott álltam, amíg egy cseh katona felváltott, semmi bajom sem lett. Tehát így megint láttam az Isten segedelmét…

Egy harmadik eset Galíciában, az orosz fronton történt velem. Egy katona barátom véletlenül agyonlőtt egy magunk közül való tisztet. Tehát nagy harcok voltak az oroszokkal, kellett az emberi erő, de azért rögtön felablézolták ezt a szegény katona barátomat, és megkötözve le kellett kísérni az ezredhez. Tehát nekem kellett elkísérni, egy levelet adtak, hogy azt adjam át az ezredirodán, ezzel a katonával együtt. A levélben az állt, hogy ezen katona készakarván agyonlőtte Grósz főhadnagyurat. Tehát nem méltó másra, mint egy fára fel kell akasztani, sk. századparancsnok. Amint kísértem, egész úton sírt szegény. Leértem az ezredhez, azonnal átadtam a levelet az ezredirodán. A katonát azonnal bezárták egy földlyukba, és azt a parancsot kaptam, hogy mindaddig őrködjem a fogoly katona zárkája előtt, amíg parancs jön rá, hogy otthagyhatom. Tehát másnap reggelig őriztem, akkor jött két tábori csendőr, akik aztán felakasztották egy fára. Nem volt kegyelem, hiába állította, hogy ő véletlenül lőtte agyon, nem hittek neki. Azt mondták, hogy valamiért haragudott rá, és azért lőtte le…

Azonban míg ezekkel a dolgokkal végeztem, az alatt igen nagy harcok voltak a fronton. Úgyhogy, amire én visszamentem, akkor már egy embert sem találtam a magam századából. Német katonák voltak a sáncokban, és rettenetes sok sebesült és halott volt. Majd az egész zászlóalj elpusztult, aki élve maradt, azt is elfogták a kozákok.

Tehát ilyen dolgokat, ha elkerült az ember, ezt igazán szerencsének tartottam a magam részéről, mert mindig azt gondoltam magamban, hogy ahol tömeges szerencsétlenség volt a harctéren, ha köztük lettem volna, én is úgy jártam volna, mint a többi, akik elvesztek. Szegény felebarátim. Azonban nem tudom megszámítani, hogy mennyi veszedelmes harcban vettem részt, csakhogy a Jóisten megsegített, hogy nem vesztem el a hosszú világháborúban.

Írtam Olaszországban, Melzeville faluban egy segélyhelyen 1918 augusztusában. Kovács György

(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)