Kecsesen, okos gügyögés
Hallgatom az unokám gügyögését. A legszebb muzsika. Ahogy meg-megújuló lendülettel bugyborékolnak ki belőle a hangok, már szavakat is hallani, érteni vélek. Ebben a meghittséggel teli, jelbeszédes korszakban nagy meghatódottsággal tapasztalom meg, hogy mennyire ki akarjuk fejezni magunkat, hogy noha az összenevetés, a simogatás, a gesztusok révén mindent el lehet mondani, meg lehet értetni, el lehet érni, mégis tiszteletreméltó igyekezettel törekszik az új Föld-lakó, hogy közlendője szóba is foglalható, szavakkal – lelke magvaival – is mondható legyen.
– Aj, haja, pa – szűröm ki a hangerdőből, épp meg is érkezik az apa. Megint és mindig itt vagyunk az a hangnál, amely az elsők között jelentkezik, és ahogy Illyés Gyula mondja kislányának a gőgicsélését hallgatva: ezzel a gyerek nemzeti hovatartozása mellett teszi le a voksot, ezzel az egyedülvaló a hanggal, melyhez más nyelvben alig akad fogható, idegennek alig megtanulható.
Kis unokám tehát gügyög, gagyog, gőgicsél – kinek hogy tetszik. Elindult az úton az a hangzótól, hogy a formálódási folyamatban a népi mondókák bűvöletén keresztül eljusson a kecsesen okos csevegésig, az imák magaslatáig, a népdal magasabb rendű beszédmódjáig, a szavak megformálási nehézségein: az enyém – tiem, enyém – enyéd rejtélyein, a rendszerszerű, de hibásnak minősülő formákon (lakol, ugrol) át a nyelvi játékig, a magán metaforarendszerig: a csipás krumpliig, a párna zoknijának nevezett huzatig, hogy csak néhányat említsek azon gyermeknyelvi lelemények közül, amelyeket anyaként jegyeztem fel.
A nyelvi játék, a szándékos és szándéktalan elformálás is mind tünetértékű. Diákjaim elírásain jóízűt kacagva többször arra a megállapításra kellett jutnom, hogy egyes tévedések is csak az anyanyelv asszociációs rendszerében mehetnek végbe, azoknak is anyanyelvi fogantatásuk van. Itt valóban beszél a nyelv, ahogy az újabb elméletek vélik. Iszik, mint a szitakötő – írta valaki a kefekötő helyett, s máris értelmet nyert számára a szólás. Kedves elhallásként mosolyogtatott meg a nászba borul – a gyászba borul mintájára a férjhez megy szinonimájaként. Az elírások korlenyomatokként is szolgálhatnak: Így lett József Attila Medáliák című verséből Metáliák egy korábbi tanítványom fogalmazásában. Ezt újabb diákjaimnak is szívesen elmesélem, a kor gyermekei értik a tréfát, értjük egymást.
Nem kis elérzékenyültséggel olvastam tavaly harmadikosaim kedvenc Arany János-sorukra írt miniesszéit. Minden magyar költő atyamesterének opusából többen ezt a mondatot választották: Nekem áldott az a bölcső / Mely magyarrá ringatott. A hűség sorait nézve mély lélegzetet vettem, mint ünnepekkor szokás. Lám, a talmi csillogás, a hamis ideálok korában is tiszta forrásra, egyszerű, igaz szóra lehet lelni a sokszor vadócnak tetsző, de őszinte és makulátlan ifjúi lélekben. Idáig hosszú út vezet, ám minden az a hang kiejtésével kezdődik.
