Ugyanúgy esik éjszakáról éjszakára az eső, mint akkoriban, amikor a bácstopolyai gimnáziumba jött hozzánk a költő, hogy – miután osztálytársunk és az irodalmi önképzőkör lelkes tagja, a Kavillóról nagy ambíciókkal a környék szellemi központjának számító (még gimnáziumot is frissiben kapó), és tölgyfáival oly varázslatos szépségű kisvárosba érkező Soltis Lajos vehemens gesztusokkal elszavalta egy versét – irodalmi esten vegyen részt nálunk, aminek akkoriban nagy divatja volt. Jött Kishegyesre is, Csépe Imre s a magunk szülőfalujába, olvasóival való találkozóra, amelyen a helyi Ady Endre Kísérleti Általános Iskola kiütközően tehetséges diákjai mondták el rendkívül szuggesztíven néhány költeményét, s teljesítményükkel jócskán meghatották a költőt, aki hálából szép dedikációval ellátott könyvével ajándékozta meg őket. A délvidéki magyar szellemi élet jeles egyéniségei és olvasótáboruk sohasem ismerték annyira egymást és voltak közel a másikhoz, mint a hatvanas-hetvenes években Fehér Ferenc, Gál László, Majtényi Mihály és Németh István.
Mostanság Szenteleky-, Szirmai-, Szarvas-napokat tartunk, az egyikről megyünk szinte a másikra, de a vajdasági magyar költészet egyik legkiválóbbikának emlékét csak nagyon szerényen ápoljuk. A Topolyán megtartott, rendkívül bensőséges hangulatú Tóth Ferenc Emléknapokon, és néhány éve még a Csépe-napokon döbbentünk rá, hogy – mint régen mindig – Fehér Ferenc is ott van velünk… Születésének 75. évfordulóján köszöntenünk a Csépe-napon és a topolyai találkozón is illendő volt. Maga is mindig sokat adott a méltó emberi gesztusokra.
Könyveit újból és újból újralapozgatva sokat gondolkodom rajta: ha élne még, tehát ha végképp súlyossá váló betegségekor a barátok által villámgyorsan beszerzett és hozzám a szerkesztőségbe eljuttatott Celladam szenzációzus gyógyszertalálmány segített volna rajta, amit felesége oly sietve vitt neki a kórházba – vajon hogyan gondolkozna most világunkról a kivételes igazságérzettel megáldott költő? Vajon mint boldog emlékezetű doroszlói társa, Herceg János, intett volna-e a kezével azok felé, akik díszelnököt csináltak belőle, s jellegzetes hangján odaszólt volna a vitatkozóknak: „Isten véletek!”. Vagy besorakozott volna valamelyik közösségbe, amit nekem küldött sok-sok levele alapján bajosan hiszek. Vagy megmaradt volna független magyar írónak-költőnek, értelmiséginek, mint az őt nagyra becsülő Czine Mihály, továbbra is a magáénak tartva minden bácskai, bánáti és szerémségi magyart. Töretlen energiával járta volna a falvaikat, és szavalta volna nekik verseit. Fogta volna a kezüket, amitől azok azóta már annyira elszoktak.
Igen, egy ilyen szomorkás-esős őszi napon ismertem meg Bácstopolya szerelmesét az ottani gimnáziumban, ahova mint választott iskolájába aztán gyakran visszajárt. Az irodalom meleg fészke volt akkoriban ez az iskola a később nagyon fiatalon, negyvenévesen a „halál automobilján” közülünk örökre elsuhanó Tóth Ferenc tanár-költővel, aki ugyancsak jelenség és diákideál volt. Elolvasta az irodalmi dolgozatainkat, válogatott belőlük és közölte őket a Magyar Szóban. Amikor egy kritikámban belekötöttem néhány akkor fiatalnak számító titánba, érkezett óvatosságra intő levele: túl korán nincs értelme ellenségeket szereznem magamnak! (Be kár, hogy a kissé távolabbi jövendőre vonatkozó tanácsokkal nem látott el.)
Ha Újvidékre mentem, leginkább bejelentetlenül, alkalomszerűen, Fehér Ferenccel kötelezően találkoztam már az utcán, vagy a Forum klubjában. S azonnal mondta is: jössz hozzánk ebédre, aztán megyünk együtt –Topolyára. S mentünk mindig. Ha meglátott, mindig éppen indulóban volt gyermekkorának „kenyérjó” kisvárosa felé. Ott volt – véletlenszerűen – a topolyai úti Juliska vendéglőben megtartott érettségi találkozónkon is. Vagy Tóth Ferenc meghívta titkon? Fehér Ferenc a kisajátított költőnk volt.
De jött Kishegyesre is! A számunkra itt és most adott helyen egész életművét még csak dióhéjba sem foglalhatnánk, ám azt feltételes módok használata nélkül ki kell mondanunk: a ma már 45 esztendős Csépe-napnak, ennek a talán túlzás nélkül sokáig ismertnek és rangosnak is mondható őszi irodalmi találkozónak a szülőatyja nem más, mint az akkor még ereje teljében levő 43 éves költő, Fehér Ferenc. Ő kezdeményezte a kishegyesi irodalombarátokkal és közéleti személyiségekkel (Baranyi Jánossal, Fodor Mihállyal, Matisa Jolánnal, Urbán Jánossal és másokkal) együtt, hogy még halálának évében, 1972-ben kezdjenek hozzá a kiváló őstehetség, Csépe Imre emlékének őrzéséhez.
Mire lendületet vett az emlékőrzés, Fehér Ferenc már újabb elképzelésekkel rukkolt a kishegyesiek elé: a Békésszentandrásról elszármazottak amúgy is csodálatosan szép nyelvének megvigyázása és további csiszolgatása céljából a Csépe-napok kísérőrendezvényeként indítsanak vers- és prózamondó versenyt a kisdiákok, de az akkor a faluban tanulmányaikat folytató kilencedikesek és tizedikesek számára is, amelyen a község két településének, Feketicsnek és Kishegyesnek a tanulói mérnék össze erejüket. Az ötletet nagy lelkesedéssel fogadták mind a tanulók, mind a pedagógusok. Őt nemcsak Bácstopolyához, hanem Kishegyeshez, annak irodalmi világához tartozónak is érezték. Talán ott is tartózkodott annyit, mint az onnan elszármazott írók legtöbbje, sőt sokszor együtt ment oda lelki társával és barátjával, a falu szülöttével, Németh Istvánnal.
Az Aranyeső-mozgalom, csakúgy, mint a topolyai önképzőköri munka, amely a rövidesen megalakított Rés vitafórumban teljesedett ki, pedig évről évre terebélyesedett, erősödött, és a Tóth Ferenc-emléknapok tanúsága szerint ma is tart. Fehér Ferenc álma megvalósult hát mind a hagyományossá váló őszi irodalmi rendezvényekkel, mint a vers- és prózamondó versennyel kapcsolatban. Rá a topolyaiak és kishegyesiek mindig csak hálával gondolhatnak, s lelki szemeikkel azóta is látják őt magát, amint – feléjük tartva – rokonszenves alakját, örök megpihenése óta pedig újvidéki sírkövét, a szeretet aranyesője áztatja.
