A helyhatóságoknak valószínűleg azért kellett összeállítaniuk az iparosok listáját, mert ilyesfajta kimutatásokra szükség van, normális ember számára fel nem fogható okokból, amelyeket azonban a statisztikusok, szociológusok és történészek nagyra értékelnek, azonban tovább is kellett menniük, ki kellett számítaniuk, hogy az összes iparigazolvány hány százaléka van zsidók kezén.
Ekkor a nagyapám már régen nem Aradon élt, mivel 1919-ben gyerekkori jóbarátja, Jermann Pál után ment, aki még 1918-ban Budapestre érkezett. Ott is ragadtak jó hosszú időre, a hátralévő életükre. Már ami nagyapámat illeti. Ami pedig Jermann Pált, az különös, de unalomig ismert történet.
Rosszabb dolog Araddal nem történhetett, mint ami 1918 után bekövetkezett. A vértanúkat ebbe nem számítom bele, mert a vértanúkat semmilyen számításba nem kalkuláljuk. 1849. október 6-át tehát számításon kívül hagyva, az aradiak mindegyike, de éppen minden aradi, legalábbis a nagyapám szerint így volt, vagyis a magyarok mellett a szerbek, a románok és a németek is úgy gondolták, annál nagyobb baj, mint hogy őket elcsatolhatják a hazától, nem érheti.
Nagy remegések és nagy nevetések korszaka volt az.
Amikor például a román követnek, aki ultimátumát átadva nem kevesebbet követelt annál, mint hogy a román legyen a magyar király is, mint volt az régebben az Osztrák–Magyar Monarchiában a magyarok és osztrákok között, akkor Aradon széles szájjal, igaz, remegve, de széles szájjal kacagva mesélték, miképpen küldték ezt a követet a pokolba. A pokolba küldtük a követet, ezt mondták az emberek és még bíztak abban – miképpen is lehetne ezt érzékletesen megfogalmazni: helyén marad a Szabadság-szobor. Persze könnyű innen beszélni, amikor tudjuk, hogy 1925-ben a román hatalom elbontotta, könnyű azt mondani, hogy abban bíztak volna az aradiak, hogy ez, hogy ilyesmi nem következik be, hiszen erre semmiféle bizonyíték nincs, joggal lehetne ezt amolyan belemagyarázásnak tekinteni, mint mondjuk azt, hogy az egész tragédiába fulladó cécónak a vörösök voltak az okai, dehát egyrészt a történelem igazságtalanul általánosít, másrészt Aradon valóban a szabadság igazi jelképe volt az aradi vértanúk tiszteletére emelt Szabadság-szobor, és ebben minden aradi egyetértett, a románok és a szerbek is, ebben a kérdésben a hely szelleme felülírt mindent. És a hely szelleme azt diktálta, súlykolta bele az aradiakba, hogy hősök voltak azok, akiket kivégeztek. Lehet, hogy ellenségek is voltak, de vértanúk lettek. Ettől a haynaui perctől volt tehát számítható az aradi együvé tartozás. Logikus gondolatnak tűnik azt feltételezni, amit nagyapám állított: hogy féltették a Szabadság-szobrot. Akár az életüket. És ebben a folyamatban mind egyek voltak. Az iparosok és a gyári munkások is, akik pedig végletes politikai különbségek hordozói voltak vagy azzá váltak az elkövetkező néhány évtizedben. De akkor és ott, 1918 és 1919 hónapjai alatt egyek voltak, azt érezték, hogy nem veszhet el a Weitzer-féle vagon és gépgyár, a Neumann-féle szeszfinomító és élesztőgyár, a textil-, az ecet, a likőr- és gázgyár, az autójavító, a szalmaanyaggyár, az asztalosműhelyek, a pékségek, a cipészetek és pálinkafőzdék.
Együtt volt a szeszfőzdés (mezőgazdasági és ipari) és a pálinkafőzdés. A zsidó vagyon és a kisgazda vállalkozó talán először és utoljára közös érzelmi metszetben létezett, azonos oldalon állt. Ez olyan metszete volt a társadalomnak, ami később sohasem ismétlődött meg a nagyapám szerint, talán 1956-ban pillanatokra. De alapjában egyedi pillanat volt, nagyapám szerint csakis Aradon lehetett megélni. Vagyis kétszer, egyszer, sohasem. Az aradi Szabadság-szobor, a szobor alsó körívében látható aradi vértanúk domborművével azonban mély, vérszagú, bűzös tapasztalat birtokába kerültek. Emlékeztette őket arra, amire 1848/49 után aztán soha többet nem került sor, és ami annak ellenére, hogy mély, vérszagú és bűzös tapasztalat volt, a legnagyszerűbb is volt, ami különböző meggyőződésű, felekezetű, anyanyelvű és elköteleződésű embereket összekapcsolhatott. Ha valaki azt hinné, holmiféle ligát idéző, csipketerítő-horgolásba torkolló fellengzős mondat volna ez, az olvassa el Haynau tábornok kiáltványát: ,,Fegyver vagy lőszer eltitkolása a környülállások szerint hadtörvényi vagy rögtönitéleti biróság által tárgyaltatik. […] 7. §. Olly zsidóközségek, mellyek tagjai a pártütő kormány által elkobzott valamelly jószágot magokévá tesznek, a jószág visszaszolgáltatásán kívül, érzékeny pénzbeli büntetés alá esnek. Illyetén büntetéssel fenyittetik a zsidóközség azon esetben is, ha tagjai a pártütőknek kémekül szolgáltak, vagy azok ügyét bármi módon előmozditották.”
* Lovas Ildikó készülő regényéből, amely a tervek szerint a jövő évi Ünnepi Könyvhétre jelenik meg, 5 részletet közöl a Kilátó.
