A családom minden ága, így az aradi is, katolikus. Generációkba nevelték bele a megbocsájtás nehéz, de kötelező érzését. Emiatt nem állhatom meg, hogy ne mondjam ki, talán túlzás volt Haynaut – tévedésből – élve eltemetni. De meg kell vallanom, vannak pillanatok, amikor irigylem azokat, akiknek nem a megbocsátás, hanem a szemet szemért az irányadó. És akkor, azokban a pillanatokban viszont kevésnek érzem, hogy élve temették el. De legalábbis tudni szeretném, hány napot, órát, percet szenvedett a föld alatt.
Nagyanyám szerint – aki gyakran el akarta hagyni a nagyapámat, különösen amikor túl sok időt töltött kocsmai sportok gyakorlásával, amelyek közé a biliárd sorolható leginkább – nagy kár, hogy az ember valaminek születik és nem valamivé lesz. Ezért aztán nem válthat hitet. Mert ha válthatna, akkor válhatna.
Nem jártam utána annak, hogy is van ez. Elfogadtam nagyanyai zsörtölődésként, amire nem kell túl sokat adni, nem is kell rá odafigyelni. Hiszen a világ mozgása éppen azt mutatja, éppen azt bizonyítja, hogy nincs igaza, az emberek nem születnek valaminek, hanem lesznek valamivé, különben miképpen fordulhatna elő, hogy Amerika egyik szigorú déli államában született világhírű színész buddhista legyen.
Ezt soha nem említettem a nagyanyámnak, aki mindaddig, míg haragba nem került Istennel, hetente három alkalommal ült be a Belvárosi FerencesTemplomba. Vagyis nyolcvanhat éves koráig.
Én is mindig oda megyek be. Még sohasem fordult elő, hogy a cserepes virágokkal borított kápolnák előtti padsorokban ne ült volna valaki, ne ültek volna számosan. A bal oldalon lévő falat beborítják a hálát és köszönetet kifejező kicsiny márvány táblák. Általában csak ennyi: ,,köszönöm Szűzanya. 1961. P. E.” De vannak köztük olyanok is, amelyekből sorsok bontakoznak ki, családok sorsa. Kényszerű elválások és csodálatos gyógyulások története. Nem is fontos az, hogy mi, inkább a végtelenség és a vég nélküliség szinte kézzel fogható jelenléte a csodálatos, ami a legnehezebb időkben is bizonyosan erőt ad. Nem tudhatom. A belenyugvás és a megnyugvás nem ugyanazt jelenti, talán ki is zárja egymást, de a hideg, visszafogott ferences csöndben kiegyenlítődik, finom észrevétlenséggel összefonódik a kettő.
Nem emlékszem, miért éppen a ferencesek templomát választotta a nagyanyám, a bajoros szigorúságú, engesztelhetetlenül kizárólagos lélek – őt az Isten is annak teremtette, aminek tanult, tanítónőnek – miért éppen a ferenceseket választotta, miért abban találta meg ,,életének kifejezését és cselekedeteinek zsinórmértékét”, mint Assisi Szent Ferenc az Evangéliumban. Kettejük között nyilvánvaló különbség volt, hogy a nagyanyám – a neve ellenére – szenvedett, Szent Ferenc pedig boldog volt. Igaz, metszéspontjuk is ebből fakadhatott: örömüket lelték benne.
Amikor idősebb Antall József cselekedetének emlékére emléktábla került templomunk falára, azt is helyesléssel, megnyugvással vette tudomásul, aki életeket ment, azt különös tisztelet illeti, hajtogatta. Semmi nem ment meg bennünket attól, hogy a lelkünket ne mérgezze bosszú, harag és gyűlölködés, semmi nem ment meg bennünket attól, hogy megmeneküljünk a megbocsátás és befogadás képességének elvesztésétől, csak a különös tisztelet, ez tesz bennünket különbbé. Aki elvesztette Jézust, amikor meglelhette volna, az elvesztette a megbocsátás és befogadás képességét is.
Nem akartam erről vitatkozni. Euklidész kollégája általi közvetítéssel híressé tett bon mot szerint van úgy, hogy csúcsforgalom van a damaszkuszi úton. És akkor nincs hova állni. Természetesen, én neveltetésem okán egész lényemmel tiltakoztam az ellen, hogy a magát lélekben tizenötmillió magyarnak valló politikust, cselekedeteit, apjának cselekedeteit gyalázzák. Hiszen magam is onnan származom, ahol most is sokan élnek a tizenötmillióból – vagy ahányan maradtunk, azok közül sokan. Különösen visszatetszőnek találtam a halála előtt egy nappal adott jutalmat, állami kitüntetést. Nincs annak magyarázata, ha ennyire kifordul magából egy nemzet, már megint, mondta a nagyanyám. A nagyapád szerint utoljára 1918-ban Aradon érezték az emberek, hogy együvé tartoznak az országon belül, amit persze nem maguknak, hanem az aradi vértanúknak köszönhettek, de akkor is, éreztek valamit.
Erről sem akartam vitatkozni. Hiszen amikor állami kitüntetéssel szerettek volna foltot varrni a – szimbolikusan, csak a sajtó által – szétszaggatott pizsamában haldokló emberre, akkor talán azzal a folttal mást is össze akartak volna varrni, azt pedig, hogy meddig él a másik ember, senki nem tudhatja.
A templomban üldögélek. Az építéséhez szükséges vízhez fúrott kút körül mindig kéregetők, koldusok vannak, sohasem adok nekik pénzt, mert nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a lelkiismeretemre akarnak hatni, hogy azért ülnek a templomok bejárata előtt a koldusok, mert számítanak arra, azzal kalkulálnak, hogy az imádkozó ember védtelenebb, nyitottabb, adakozóbb. Alamizsnát egyébként sem szoktam adni. A zenészeknek adok, minimum négyszáz forintot, amióta van fém kétszázas. És elveszem a hirdetéseket, jövet-menet kétszer, ha kell, akár háromszor is, olyan, mintha kezet fognánk, bólintanak is néha, nyugtázzák, nyugtázom.
A templomban üldögélek, nehezen tudom rászánni magam az indulásra. Nemcsak a kilépést követő, rám rontó szagok miatt, a feltúrt tér látványa miatt, az egyébként sem érdekel, én egy másik teret látok, olyant, amit nem szel ketté városi autópálya. Évek óta függ irodai asztalom fölött egy régi fénykép, a Nemzeti Múzeumban vettem: A Kígyó (Ferenciek) tér a Klotild-palotákkal és az épülő Erzsébet híddal, 1902. Erdélyi Mór felvétele. Abban az évben született a nagyapám Aradon, a rácvárosi Kis Molnár utca 9. alatt. Azért tudom magam nehezen rászánni az indulásra, mert folyton a nagyanyám mondatai járnak az eszemben.
* Lovas Ildikó készülő regényéből, amely a tervek szerint a jövő évi Ünnepi Könyvhétre jelenik meg, 5 részletet közöl a Kilátó.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
