Amióta a nagyanyám haragba került Istennel és nem jár templomba, azóta én járok helyette is. Nem beszélünk erről, viszont emiatt sokat töröm rajta a fejem. Akaratlanul fel-felidéződnek epizódok, mondatok, jelenetek. Olyan jelenetek, amelyeknek tanúja sem lehettem, hiszen a nagyapám már több mint harminc éve halott, ezeket a jeleneteket biztosan a nagyanyám mesélte nekem úgy, ahogyan a nagyapám mesélhette neki.
Arról, hogy a nagyapám kocsmába is járt. Nem ivott, de biliárdozott. Ivott is. A történetek rétegeit a szeretet különös módon temeti maga alá, ássa elő. Nincs hazugabb és őszintébb régész a szeretetnél. És azt mondja, mormolja, zsörtölődi a nagyanyám, hogy nagy kár, hogy az ember valaminek születik és nem valamivé lesz. Ezért aztán nem válthat hitet. Mert ha válthatna, akkor válhatna.
Azért nem tudok elindulni, mert azt érzem, hogy ez hazugság. Éppen olyan erővel érzem, mint ahogy biztosan tudom, kegyetlen dolog nem ismerni a megbocsátást. Ebből a szempontból nincs átjárás. És akkor két dolog van egyszerre, ami lehetetlen. Ez nem olyasmi, mint egy híres, bár nem jelentős színész buddhista volta. Egyébként a színészek, de legalábbis egy, az egyik legnagyobb, rendkívül jelentős szerepet játszott a családom életében. Talán majd azt is elmesélem, miképpen.
Nemrégiben kórházban kellett töltenem néhány napot. Erről nem szívesen beszélek, nem is szeretek rágondolni, bár azt hiszem, egy jel volt, figyelmeztető jel, hogy tennem kell azért, amit akarok. De legelőbb el kell döntenem, mit is akarok. Én csak úgy vártam, hogy a dolgok majd alakulnak, ahogyan ez mindenki életében megtörténik. Nem zavart, hogy az enyémben szinte semmi nem történik. Az altatástól hánytam. A fejem nem emeltem fel, nem is bírtam volna, olyan nehéz volt, oldalra fordultam és az arcomhoz illesztett műanyag vesetálba hánytam. Anyámra gondoltam. Ébredés után, a testem rázó hányásrohamok között anyámra gondoltam, arra, hogy talán őmiatta lettem ilyen ráérős az életemmel. Bár elképzelhetetlennek tartottam, hogy odaadjam valakinek a gyerekem, mondjuk anyámnak, ahogyan ő tette velem. Ettől nevethetnékem támadt, hiszen én semmiképpen sem adhatnám neki az újszülött babámat, mert ahhoz egyrészt utána kellene mennem Triesztbe, másrészt ki kellene nyújtania a karját, hogy beléhelyezhessem a kisbabát. És e kettő közül egyik dolgot sem tudtam elképzelni. Hetekkel később, amikor foszlányokban újra felmerültek bennem ezek a gondolatok, azzal hessegettem el őket, hogy az altatástól kómásan, félálomban jutottak csak eszembe ezek a butaságok. Mármint az, hogy én tulajdonképpen nem akarok gyereket. És hogy a figyelmeztetés, az intő jel, a műtéti (rutin)beavatkozás nem arra volt jel, hogy tegyek azért, amit akarok, sem nem arra, hogy eldöntsem, mit is akarok, hanem arra, hogy belássam, mi az, amit nem akarok. Én nagyon szeretem az édesanyámat, ezen semmit nem változtat az a tény, hogy a nagyszüleim, pontosabban: a nagyanyám nevelt fel, hiszen mégsem volt várható, hogy egy gyerek neveljen egy gyereket. Emlékszem, amikor megtudtam, hogy az autóbusz azért olyan hatalmas jármű, mert azzal utaznak az emberek, ahányszor csak megpillantottam egy autóbuszt, mindig megdobbant a szívem: talán ezzel utazik hozzám az anyukám. És vártam, hogy leszálljon, libbenjen a lépcsőn, mert libbenős járása volt, hallottam, amikor a nagyanyám és a sógornője, a Tóni édesanyja erről beszélgetnek. A Tóni anyám unokaöccse volt, de úgy nőttünk fel, mintha én lettem volna az ő unokahúga. Ő mesélt anyámról, ha nagyon szépen kértem. Egyszer, cserébe azért, hogy öt percet beszéljen anyámról, arról, hogy milyen volt kislánykorában, örökbe oda kellett adnom a klikk-klakkomat, amit pedig anyám küldött egy apró, égig pattanó, rettentően tarka mintás gumilabda társaságában. Az aprócska gumilabdát is odaadtam volna egy másik történetért, csak már előtte elveszítettem. A fiúk különben teljesen meg voltak őrülve a klikk-klakkért, az osztálytársaim sorban álltak előttem, hogy néhány percre a kezükbe adjam. Nem értettem, miért akkora gyönyörűség az általában sikertelen igyekezet, hogy a két zsinórt összefogó műanyag hurokba dugott középső ujjukkal le-föl mozgatva, rettenetesen rövid és gyors mozdulatokat téve összekoccintsák a zsinór végén lévő két műanyag golyót – erről a hangról kapta a nevét a játék, klikk-klakk, klikk-klakk, mondjuk ennyi volt általában, kettő után ritkán sikerült nekik többször, viszont a Tóninak jól ment, akár egy percen keresztül is sikerült csattogtatnia a játékot. Azt mondta nekem, egy fiúnak ezeket a mozdulatokat nagyon jól meg kell tanulnia, és eléggé furcsán röhögött hozzá. Olyan lett a tekintete, amilyennek én nem ismertem. Emiatt arra gondoltam, hogy anyám sokkal jobban ért a fiúkhoz, mint a lányokhoz. És talán, ha fiúnak születek, másként alakulnak a dolgok. Akkoriban esténként azzal próbálkoztam az esti ima után, hogy kértem Istent, adjon nekem egy jelet, amiből megtudom, vajon magával vitt volna, ha fiú vagyok. Napközben mindent értelmezni próbáltam, ha leesett egy szobanövény levele, az azt jelentette, hogy nem vitt volna magával semmiképpen, ha váratlanul sikerült tesi órán átugranom a bakot, akkor pedig már-már arra mertem gondolni, eljön értem. Borzasztó időszak volt, mindig fáradt voltam, szétszórt, nem tudtam összpontosítani semmire, csak a jeleket figyeltem és értelmeztem, meg a csodatételekről kerestem olvasnivalót az Új Emberben, képes voltam egész délutánokat a régi számok lapozgatásával tölteni, hogy arról olvashassak, hogyan küldött Isten jelet, hogyan adott választ a neki feltett kérdésekre.
Akkor még nem tudtam, hogy az erő, az ima ereje az elfogadáshoz kell. Néhány hét alatt igencsak lefogytam, sápadttá váltam, a halántékomon és a karomon úgy futottak a kék erek, mint az iskolai atlaszban a vízrajzi térképen az országot behálózó folyók, folyócskák. A nagyanyám elvitt az orvoshoz, de mivel nem tudtam kellőképpen figyelni a kérdésekre, a vérképem és a vizelet eredményem pedig semmi bajt nem mutatott ki, végül beszélgetésekre kellett járnom, hogy megállapítsák, mitől is vagyok olyan, amilyen. Pedig soha nem éreztem jobban magam, lázban égtem, mint egy apacs indián, ha nyomokat olvas. Gojko Mitić, magyar hangja Juhász Jácint. Csak az estét vártam, hogy imámat követően, félálomban, amikor már nehezülnek a zajok és a nagymama egészen lehalkítja a tévét, újra és újra megkérjem az Istent, küldjön nekem jelet, amiből megtudom az igazat. Végül megkérdeztem az idős Károly atyát, akinek a helyére egy-két évvel később András atya érkezett, van-e értelme annak, hogy várjam az isteni jelet, ha valami nagyon fontos dologban szeretném tudni, hányadán állok. Károly atya azt mondta, elegendő, ha minden este imádkozom és jól alszom, mert attól fogok nagyra nőni. Az pedig, hogy nagyra nőjek és egészséges legyek, azért fontos, mert nem tudhatom, mikor fog megérkezni Isten válasza a kérdésemre. Készen kell állnom arra, hogy meghalljam, megértsem. Megígértette velem, hogy így lesz. Megígértette velem azt is, hogy nem fogom buta gyerek módjára a hétköznapi eseményekben keresni az isteni választ kérdésemre. Hanem, mint ahogyan az egy okos, talpraesett kislányhoz illik, a feladataimmal törődök, hogy örömet szerezzek a nagyanyámnak és anyámnak, aki a távolban minden nap gondol rám.
* Lovas Ildikó készülő regényéből, amely a tervek szerint a jövő évi Ünnepi Könyvhétre jelenik meg, 5 részletet közöl a Kilátó.
