Oravecz Imre Kossuth-díjas költő, prózaíró, aki a magyarországi Szajlán született és ma is ott él, de többször is éveket töltött külföldön, járt Angliában, Amerikában és Németországban is. Műveit hosszú időn keresztül nem közölhették Magyarországon, de nálunk már a hatvanas évek végén tanulmányt írt róla Bori Imre. Jelenleg harmadik regényén dolgozik, mely ha elkészül, egy regénytrilógia befejező része lesz, melynek az elvándorlás a témája. Oravecz Imre a 62. Kanizsai Írótábor díszvendége volt az idén, akivel dr. Bányai János beszélgetett az Art Caféban, ezt megelőzően készült ez az interjú is.
Az Írótábor egyik kávéházi beszélgetésén azt a kérdést kellett megválaszolniuk az íróknak, hogy hol tartanak. Ön erre a kérdésre hogyan válaszolna, hol tart most Ön?
– Én az életem végénél tartok. Hogy merre, azt senki sem tudja, az életben a halál felé tartok, az előző két regényem folytatását írom, mellette verseket publikálok, amelyeket hamarosan meg fogok jelentetni. Küzdöm mindazzal, amivel mindenki küzd, Magyarországon másképp, mint itt, de a létezés feltételei és gondjai azonosak akárhol, akármilyen szinten, nem érzem magam különleges embernek.
Bányai János a párbeszéd fontosságát emelte ki az idei írótábor kapcsán, mi a véleménye róla, van-e határon átnyúló irodalmi párbeszéd, és ha van, milyennek látja?
– Nem tudom, hogy párbeszéd van-e, de átívelés van, különben nem lennék itt. Nem hiszem, hogy van külön vajdasági irodalom, bár vannak jellegzetességek, de például Herczeg Ferenc műveiben nem látok semmi vajdaságit, pedig ő innen származott. Szerintem van egy egységes magyar irodalom, és teljesen mindegy hol írják, nem egyformán írják. Ez annyira egyéni, amennyire minden életmű egyéni kell hogy legyen, de összeköti a nyelv, hogy magyar nyelven íródik.
Az elvándorlás a témája az előző két regényének, amelynek most készül a harmadik része. Ez pedig éppen a jelenkor egyik legaktuálisabb kérdése, ön ezt hogyan látja?
– Manapság sokan elmennek, ez tény, de ha magamból indulok ki, az egészen más, én tulajdonképpen annak idején elmenekültem, az elmenés akkor azt jelentette, hogy nem jöhetek vissza, vagy ha visszajövök, akkor retorziót alkalmaznak. Ma ez nincsen. Más ez egy író esetében is, aki a nyelvhez kötődik, mint egy pék, egy mérnök vagy egy orvos esetében. Ugyanúgy megszenvedi mindenki, mert ez nem vígjáték, akár végleges, akár ideiglenes szándékkal megyünk el. Ez egy dráma, s nem az az ember jön vissza, aki elment. Én többször is elmentem, mert úgy gondoltam, nem bírom tovább ezt a rendszert. S ezek között volt olyan is, hogy az íróságomat is felszámoltam. Angol író lehet az ember Peruban vagy Kínában, de magyar író nem, mert nincs közönsége, meg az írónak kell a nyelvi közeg is, bár vannak ellenpéldák is, Márai Sándor magyar író maradt idegenben is, vagy Mikes Kelemen. Én úgy mentem el innen egyszer, hogy nem akarok tovább író lenni. Egyszer meg úgy mentem el, hogy nem akartam, hogy a fiam itt nőjön fel, s keresztülmenjen mindazon, amin én keresztülmentem. De a mai helyzet az más. A vándorlás szerintem normális dolog, hogy valaki másutt látja a boldogulását. Az, hogy ez a nemzet szempontjából tragédia, megint más lapra tartozik.
Mi az, ami miatt mégis hazajött?
– Hol a pánik, hol az elfáradás. Különösen annak idején sehol a világon nem fogadták tárt karokkal a menekülőket. Ezekre az emberekre nagyon kellene vigyázni, megteremteni a létfeltételeket számukra, de azt látják, hogy ez mind nincs, szóval óriási erőfeszítés, és ha az ember gyenge, akkor összeroppan és megfutamodik. Utoljára nem ezért mentem el, Kaliforniában tanítottam az egyetemen, de akkor azt gondoltam, már nem maradhatok kint, mert túl öreg vagyok, most már látom, hogy nem voltam öreg. De arra gondoltam, hogy ha a fiammal kint maradok, nem tudom finanszírozni az egyetemi tanulmányait, s ilyen szempontból jól jártam, eredetileg viszont meg miatta akartam kint maradni, szóval bonyolult dolog ez, de nem hinném, hogy rendkívüli.
Hogy érzi, jó helyen van most, ahol van?
– Nem, Magyarország most sem egy jó hely, de egy ponton túl nincs választás. Minden hely, ahol jártunk, a hazánk részévé válik, de leginkább azért mégis ehhez az országhoz kötődöm.
A Hídban már hatvanas évek végén közölték a verseit, amikor Magyarországon még csak az Alföldben publikálhatott. Tudott-e arról, hogy nálunk tanulmányt írtak a műveiről?
– Persze, én hoztam el Bori Imrének a verseimet, egy barátom, aki ismerte Bori Imrét, javasolta, hogy hozzam el neki. Arról volt szó, hogy esetleg majd közli a Hídban, de írt egy hosszú tanulmányt is hozzá, és persze nagyon örültem neki. Nálunk akkoriban nehéz volt hozzájutni a könyvekhez, Híd-számok voltak az egyetem könyvtárában, de zárolt anyagnak számítottak, a könyvtáros ismerősöm révén jutottam hozzájuk.
Kivel ismerkedett meg az itteni írók közül, és kik azok, akiknek a műveit ma is szívesen olvassa?
– 1973-ban, amikor Londonban voltam, a Szepsi Csongor Körtől kaptam egy csomó, Nyugaton megjelent könyvet, és abban voltak itteni szerzők, Tolnai Ottó, Gion Nándor, Domonkos István…, de egy idő után az ember már nem olvas el mindent, a művek választják az olvasót, és az ember próbálja magát távol tartani mindattól, ami nem abba az irányba viszi, amerre menni szeretne. Nem azt mondom, hogy önigazolást vár, de olyasmit keres, amibe tud kapaszkodni. Hemingwayt, Steinbecket, Csáthot olvasom szívesen, de be kell vallanom, nincs nagy könyvtáram. A könyvek annyira személyes dolgok, hogy nem szabad őket összegyűjteni, mert ha elmegyünk, akkor méltatlan kezekbe kerülnek, esetleg kidobják. A könyvtárakat meg nem szeretem, mert az író nem úgy olvas, hogy nekiül, és két hét alatt elolvassa a könyvet, hanem időnként előveszi és beleolvas. Szerencsére a járási könyvtárban megengedik nekem, hogy akár egy évig is nálam legyen egy könyv.
