Ha elnémul bennünk a beszélt világ

Wacha Imre egyetemi docens és nyelvész a stilisztika, a szótárírás, a retorika és az igényes beszéd művelője. Előbb az MTA Nyelvtudományi Intézetének a munkatársa, majd az ELTE és a Kodolányi János Főiskola tanára, ma már nyugdíjas. Évtizedeken át a Magyar Rádió és a Magyar Televízió beszédtanára.

Az országos Kazinczy-versenyek és az Édes Anyanyelvünk nyelvhasználati versenyek bírálóbizottsági tagja – mint mondja, idén talán utoljára. Az utóbbi verseny Sátoraljaújhelyen megtartott októberi döntőjén A retorika szerepe az anyanyelvi versenyeken címmel tartott előadást a versenyzőket kísérő tanároknak.

Előadásában kiemelte, hogy ma szinte kizárólag az ismeretek átadásával foglalkozunk, ahelyett, hogy gondolkodni és beszélni tanítanánk meg a gyerekeket.

– Kétarcú ez a dolog, ugyanis nagy vitában vagyok azokkal a szakemberekkel, akik azt állítják: nem adatokat kell átadni, hanem gondolkodni kell tanítani – ezzel eddig egyet is értek. Ők azonban azzal folytatják, hogy az adatok ott vannak a könyvtárban. Bár ez is igaz, én a beszédet mindig a főzéshez hasonlítom: kell hozzá tűz, nyersanyag, nyersanyagismeret, eszközök és szakácskönyv is – bármelyik hiányzik, nem tudunk főzni. Bizonyos tárgyi ismeretekre mindig szükség van: tudnom kell a szavak jelentését, a grammatikát, de a könyvtárt is tudni kell használni – ezek nélkül nem megy, de ezeket be is kell gyakorolni. Ilyenkor mindig Kiss József költőnket idézem: „a csókot gyakorold s ne magyarázd.” A nyelv magyarázatát hagyjuk a tudósokra, de a nyelvet nekünk gyakorolni kell, mert ha elnémul körülöttünk és bennünk a beszélt világ, akkor nem tudunk majd egymással sem kommunikálni. Ehhez azonban nem elég egymás nyelvét ismerni, meg is kell hallgatni egymást. Mert a beszéd mindig hallgatással kezdődik – ezt nem én találtam ki, Pilinszky mondta –, így tudunk eljutni a szó segítségével agytól agyig, szívtől szívig. Amit megragadott, ezért fontos: igenis gondolkodni kell megtanítani a gyerekeket, de ez a nyelv nélkül nem megy.

Évtizedek óta vesz részt ezeken a nyelvhasználati versenyeken. Hogyan változott az évek alatt a diákok szókincse, kifejezőkészsége?

– Ezeken a versenyeken ez nehezen mérhető le, mert ide a legjobbak jutnak el, ezért az itt kialakított kép nem az átlagot mutatja. De ezeknél a diákoknál is megfigyelhető, hogy a gondolkodásuk felgyorsult, és bizonyos értelemben felszínesebbé is vált. A rossz oktatáspolitika következtében hiányoznak az általános kultúra alapjai, amelyek segítenék őket a közös valóságnak, a közös nyelvnek a kialakításában, és abban, hogy felismerjenek egy József Attila- vagy egy Vörösmarty-idézetet – ennyivel lett szegényebb a világunk. Viszont a saját korosztályi kultúrájuknak megfelelően saját idézettárházzal rendelkeznek, amelyet azonban az én korosztályom már nem mindig ért meg. Itt kellene megtalálni az idős és fiatal korosztálynak a kapcsolatot megint a nyelv és a beszélgetés segítségével, amit megnehezít a rohanó világ. Nincsenek családi beszélgetések, hiányoznak az ünnepi étkezések, ahol öregek és fiatalok beszélgetnek.

A versenyek során tapasztalnak-e különbséget a magyarországi és határon túli versenyzők nyelvhasználata között?

– A határon túli nyelvhasználat is az egész magyar nyelvhasználatba tartozik bele. Az a különbség, ami a nyelvhasználatukban tetten érhető, számomra néha szívszorító, a határon túliak ugyanis több gondot fordítanak az anyanyelvükre, mint az itteniek – nekik jobban fáj. Ez olyan, mint a lélegzés: amikor van elég levegőm, nincs gondom a légzéssel, de ha fogy körülöttem, és nehezebben veszem, jobban kapaszkodom érte. A határon túliaknál azt érzem sokszor, hogy tudatosabban használják a nyelvet, sokkal jobban vigyáznak rá. Gyakran megfordultam határon túli magyar közösségekben, és az ott tapasztalt nyelv iránti féltés és szeretet itthon sajnos nem annyira jellemző. Vajdaságban egy szerb ferences szerzetes mesélt nekem arról is, hogy régebben, ha két ember találkozott, és az egyik szerbül, a másik magyarul szólalt meg, akkor biztosak lehettünk abban, hogy a magyarul szóló volt a szerb, és az, aki szerbül köszönt, magyar volt. Mert udvariasak voltak és kölcsönösen tisztelték egymást és egymás anyanyelvét.

Azt tanácsolta egykor versenyző diákjainak: ne szépen akarjanak beszélni, hanem a gondolataikat tanulják meg úgy átadni, hogy azok nyomot hagyjanak a hallgatóságban.

– Sokszor azt tartjuk szépnek, ami prelegálva, nagy ívekben mozog és különleges, pedig érdemes lenne figyelembe venni azt, amit József Attila mondott: „apám szájából szép volt az igaz.” Ha az igazban gondolkodunk, lépünk egyet fölfelé – ezáltal lesz szép. Amikor az ember az igazság felé megy, akkor egy magasabb erkölcsi és nyelvi normához ragaszkodik. A nyelvnek nemcsak az a feladata, hogy gondolatot közvetítsen. Különösen a színészi beszédben lehet tetten érni a nyelv ábrázoló funkcióját. Ilyenkor Bárdy György színművészt szoktam említeni, aki a Bugyerák figurájában olyan rondán beszélt, hogy az igazi művészet volt.

Elmondása szerint az is nagy eredményük volt ezeknek a nyelvhasználati versenyeknek, hogy a tudósok többet foglalkoztak nyelvészeti problémákkal.

– Péchy Blanka 50 évvel ezelőtt alapította meg a Kazinczy-díjat, néhány évvel később megtartották az első egri kiejtési konferenciát, amikor is elhatároztatott egy kiejtési kézikönyv megírása. A győri Kazinczy-verseny és a sátoraljaújhelyi nyelvhasználati verseny azóta is számos tanulmányt, vizsgálatot eredményezett. A helyes kiejtés legújabb kézikönyve két hete jelent meg az én nevem alatt Igényesen magyarul címmel. A versenyek valóban föladják a leckét a tudósoknak.