(Kép: Bosnyák Natália: Ablak)
A nagyszoba redőnyének rései közül épp a korzóra látni. Csak félre kell húzni a horgolt függönyt, Mamus függönyét, amit az alatt az idő alatt készített, míg a születésemet várta. Viselősen is fürge volt, mesélik a cselédek, pergő ujjú és pergő nyelvű, úgy osztogatta az utasításokat, mint egy huszár ezredes, de kézimunkázás közben mindig dalolt. Ezt a függönyt különös gonddal készítette, selyemfonalat hozatott hozzá Papussal Pestről, keleties, indaszerű horgolásmintát szerzett a bécsi tantitól, sőt büszkeségét félretéve még a tánc- és illemtanárt is meghívta egyszer délutáni teára, hogy kifaggathassa a legújabb nápolyi szalondivatról, mivelhogy az öreg gyakorta járt olasz körutazásokra alkalmi, ledér hölgypartnerei kíséretében.
Méltó lesz az én kis hercegnőmhöz, mondogatta mindenkinek, aki csak megcsodálta az egyre szaporodó virágmintákat, sokszor lámpafénynél is dolgozott rajta, szerette volna elkészíteni, mire megszületek.
Egész kicsi koromban még a gyerekszobám karnisán lógott, de Mamus csakhamar a nagyszobába tetette át, ott jobban szűri az erős délutáni fényt, és eleganciát ad a faragott bútoroknak, mondta.
Didével egyszer délutáni alvás helyett beszöktünk a nagyszobába, kitaláltuk, hogy menyasszonyosat fogunk játszani. Didé Mamus kézimunkakosarából kerített egy gyönyörű bársonyszalagot, én pedig az ablakhoz álltam, hogy a barackszín függöny fátyolszerűen omolhasson a fejemre, vállamra. Épp a szalaggal próbáltuk hajamba fonni a függönyrojtokat, mikor megjelent az ajtóban Mamus.
Hogy merészeled, te, te… – suttogta sápadtan –, ráadásul ott, ahol bárki megláthat! Életemben először arcul ütött.
Még aznap lehúzatta az ablakon a redőnyt.
Sokszor szöktem be ide azután is. A függönyt félrehúzva az apró réseken át figyeltem az utca házait, az arra járókat. Vasárnaponként meglestem a túlnan korzózó, bakázó cselédeket, a cukrászda felől viháncolva közeledő kisasszonyokat, figyeltem a hetyke bajuszú ügyvédbojtárokat, amint Virzsíniával kínálják Didé legjobb barátját, a hírlapírót, Didét is láttam néha, amint csókot lop a szemközti kapu alatt.
A legjobban mégis Mamust szerettem meglesni. Ha nem kínozta rettentően a migrén, felkelt egy csésze teára, majd felöltötte elegáns kalapjai egyikét, és Papusba karolva megindultak egészségügyi sétájukra a Kaszinó felé. Papus urasan, sétabottal a kezében ballagott, Mamus törékenyen, madárléptekkel, lesütött szemmel, mintha valami szégyent cipelne, valami irtózatost és helyrehozhatatlant.
