Ha górcső alá vesszük a tudományos-fantasztikus filmek történelmét, a számos trilógia és kvadrológia közül két filmeposz az, amiről szuperlatívuszokban lehet beszélni. Az egyik természetesen a Csillagok háborúja (továbbiakban CSH) című űreposz, a másik pedig a nem kevésbé legendás Star Trek sorozat (ST), amelyet magyar nyelven az elégé idiótán hangzó Űrszekerekre fordítottak le. A különbség pedig a két mozifilmsorozat között az, hogy amíg a CSH egy mitikus történetet mesél el a jó és a gonosz harcáról, addig a ST racionális és lépcsőzetes cselekménnyel rukkol elő, sokkal emberközelibb George Lucas űroperájánál, ezenkívül amíg a CSH óriási sikerrel debütált a filmvásznon, az „űrszekereknek” jóval rögösebb utat kellett megtenniük a világsikerig és nem utolsósorban a kultikussá válásig.
A televíziós sorozatként induló ST 1964-ben pattant ki Gene Roddenberry elméjéből, aki korábban II. világháborús pilóta volt, majd pedig egy nagy légitársaságnál dolgozott, és egy szerencsésen túlélt légi katasztrófa után pedig rendőr lett. Egy olyan sci-fi sorozatot szándékozott létrehozni, amelyben egy multikulti csapat kalandjait mutatja be a világűrben. Ez persze a múlt század hatvanas éveiben egyáltalán nem számított olyan tuti jó befektetésnek, különösen egy olyan űrcsapattal, amelynek tagjai közt van egy félvér földönkívüli, egy színes bőrű nő, egy japán, sőt a moszkvai Pravda egyik cikke után – melyben feltették a kérdést, hogy az űrbe először kijutó oroszokat miért nem képviseli senki a sorozatban – egy orosz zászlós is megjelent az Enterprise űrhajó fedélzetén. Ez abban az időben, alig két évtizeddel Hirosima után, a hidegháború kellős közepén és a rasszizmus elleni harc idején elég merész vállalkozásnak tűnt, és elsőre nem is jött be a sorozat készítőinek. A Csillagösvény – Az eredeti sorozat csupán 79 epizódot élt meg, s a kultikus rangot az ismétléseknek köszönheti. A rajongóknak még azt is sikerült elérniük, hogy 1976-ban, a sorozat tizedik évfordulóján a NASA az űrsikló prototípusát Enterprise-nak nevezze el. Ez a siker, az utóbbi években jelentkező mélyrepüléseket kivéve, mai napig is tart. Jelen pillanatban egyébként a Star Trek kifejezés hat, összesen 726 részes tudományos-fantasztikus (sci-fi) filmsorozat, tizenegy egész estés mozifilm és több száz regény, videojáték stb. gyűjtőneve. E történetek közös eleme, hogy mind egy olyan, már-már mítosszá emelkedett, kitalált univerzumban s a távoli (néhány száz évvel későbbi) jövőben játszódik – optimista, többnyire utópisztikus képet festve bolygónk jövőjéről –, amelyben az emberiség kinőtte a betegségek, szegénység és a különbözőség elfogadásának képtelensége jelentette problémákat, és egy nagy szövetség részeként, a Bolygók Egyesült Föderációjában egyesítve él más intelligens fajokkal. A főszereplők ennek a haderejében, a Csillagflottánál teljesítenek szolgálatot, és céljuk új életformák, új civilizációk felkutatása, bemutatva útjuk során a főbb emberi értékeket (megértés, együttérzés stb.) az idegen fajoknak.
Ezenkívül pedig lényegében az igazi zamata az egésznek az, hogy a sorozatok (The Original Series, The Animated Series, The Next Generation, Deep Space 9, Voyager és Enterprise) epizódjainak a többségében és a filmekben is az emberiség aktuális rákfenéit boncolgatják kellő öniróniával és filozófiával vegyítve, nemegyszer görbe tükör elé állítva saját magukat, de egyben civilizációnkat is.
A szusz az Enterprise űrhajó meghajtóiból mintegy 40 évvel az eredeti sorozat után, a sorrendben tizedik mozifilmmel és a hatodik, Enterprise alcímet viselő szériával látszott kifogyni. Az alkotók, teljes egészében fittyet hányva az azóta elhunyt álmodozó, Gene Roddenberry eredeti elképzelésére, egy akciójelenetekkel telezsúfolt mozifilmmel és sorozattal rukkoltak elő, ami persze nem igazán jött be az erre igencsak érzékeny rajongóknak. Úgy tűnt, hogy véglegesen pont kerül a televíziózás történetében a leghosszabb ideje futó sorozat végére, s az Enterprise-t elnyeli a Delta kvadráns egyik fekete lyuka. Három évvel a filmsorozat és hét évvel a Star Trek: Nemezis című film után a mentőkabint végül a filmsorozatgyártás jelenlegi főguruja, a Lost, a Rejtély és az Alias szellemi atyja, J.J. Abrams vezérelte a számtalan kalandot megélt Enterprise legénységének a megmentéséhez, mégpedig a legújabb hollywoodi módinak megfelelően vadiúj abroncsokkal ellátva az „űrszekereket”.
Ez idáig a hollywoodi filmes cápákkal ellentétben a filmkedvelőknek nem igazán jöttek be a régi, legendás filmek és sorozatok felturbózott, de egyben az amcsi tinik értelmi szintjére lebutított változatai – a Batman két epizódját, a sorozatok esetében pedig a Galactica űrromboló ténylegesen felüdített változatát kivéve. Így eléggé bizalmatlanul fogadtam én is a Star Trek újjáélesztési kísérleteit, ám végül kiderült, hogy némi kompromisszummal ugyan, de J.J. Abrams olyan filmmel rukkolt elő, amelynek megnézése után az azóta a végtelen világűr sötétségében, örök nyugalomban fekvő Gene Roddenberry (az ő holttestét „temették el” elsőként a világűrben) is elégedetten csettintene.
A filmsorozat guruja lényegében egyrészt a mai fiatalok ízlésvilágához vitte közelebb az űreposzt, de úgy, hogy a fanatikus trekik (a sorozat és a filmek rajongóit nevezik így) se fejezzék le egy bath’lettel (a sorozatban szereplő egyik faj, a klingonok kedvenc hidegfegyvere) az új film forgatócsoportját, illetve a szereplőit. A film egyrészt elkötni igyekszik a 10. mozifilm cselekményszálait, de egyben, visszalépve az időben, bemutatja és kilövi az űrbe az eredeti sorozat főhőseit, akkor, amikor éppen kilépni kényszerülnek az ún. Űrakadémia padsoraiból. Mindezt pedig úgy, hogy hűek maradnak a Roddenberry által kiötölt világhoz is. Abrams az akciódús cselekményen keresztül a törvényeket, szabályokat semmibe vevő főhős, a fiatal Kirk kapitány (Chris Pine) és az érzelmektől többnyire mentes és végsőkig racionális évfolyamtársa, a vulkáni apától és földi anyától született Mr.Spock (Zachary Quinto) közti konfliktusokkal teli viszonyt helyezi előtérbe, azzal, hogy a filmnek olykor igencsak kusza időkezelésén keresztül visszatér a jó öreg Spock (Leonard Nimoy) is. Persze ebben az alkotásban is, az előzőhöz hasonlóan, a látvány és az akció viszi a prímet, de ez nem annyira indokolatlan, mint a Nemezis című sztoriban. A film egyedüli hátulütője az, hogy a filmfolyam legtöbb epizódjára jellemző s oly szimpatikus filozofikusság ezúttal is háttérbe szorul. Hiába, úgy látszik, hogy ez a cyberkorszak legnagyobb rákfenéje, s ez ellen nem sokat tehetünk. Csupán ezért a 10 pont helyett csak 8,5-öt érdemel az alkotás. Ez pedig egy klinikai halálból visszahozott űreposz esetében szép teljesítmény.
