Túl a negyed évszázadon idén a XXVI. Szólj, síp, szólj! népzenei vetélkedő elé nézünk, melynek nyomában halad a valamennyivel fiatalabb Kőketánc rendezvénye, azaz az általános iskolások énekesnépijáték- és néptáncvetélkedője, melyet tizenötödik alkalommal szerveznek meg. Az előbbit a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének népzenei szakosztálya és az Újvidéki Rádió, az utóbbit pedig a VMPE és az óbecsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör hirdette meg.
A két rendezvény alapvetően mégis egy személy köré fonódik, Szabó Gabriella köré, akinek a nevét hallván azonnal egy harmadik rendezvényre, a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének népzenei döntőjére asszociálhatunk, aminek hagyományosan Temerin és a Szirmai Károly MME ad otthont.
Ezek a rendezvények a legnevesebb és legnépszerűbb tavaszi hagyományőrző gyermekrendezvényeink közé tartoznak, és rendkívül fontos szerepet töltenek be a vajdasági magyarság népzenei hagyományainak ápolásában.
– Kicsit elkéstünk a Szólj, síp, szólj! pályázatának a megjelentetésével, decemberben szoktuk kiírni a pályázatot, most már március van, így rövid idő áll a diákok és felkészítőik rendelkezésére. Mentségünkre szolgál, hogy mindenki tudja – a 26 év alatt megszokták –, mit kell tenni, máris sokan telefonon érdeklődnek. Idén három elődöntőt tartunk, az első április 8-án lesz Adán, a második 9-én Szenttamáson, a harmadik pedig 16-án Törökbecsén. Ezzel azt szeretnénk elérni, hogy egyszerre le tudjuk bonyolítani a versenyt, mert ha nincs elődöntő, akkor kell két stúdió. Persze stúdió lenne, inkább az vezérel bennünket, hogy akik eljutnak a döntőbe, azok meg tudják hallgatni társaikat is. Tisztában vagyunk azzal, hogy a fellépés előtti drukk miatt a vetélkedők általában saját bemutatkozásuk után tudnak csak másokkal foglalkozni, de ettől még mindig nagyon fontos, hogy lássák, hallják egymást. A cél tehát, hogy egy helyszínen mindenki meghallgathasson mindenkit. Tapasztalatunk az, hogy a pályázó gyerekeknek kb. a fele jut el a döntőig, a többieknek azt javasoljuk, még gyakoroljanak.
Általában rendkívül tömegesek az általános iskolások vajdasági népzenei rendezvényei. Már-már nem is az a kérdés, hogy idén mennyi résztvevőre számítanak a szervezők, sokkal inkább az, hány oktató dolgozik a gyerekekkel, és végez kivételesen meghatározó munkát…
– Általában hatvan műsorszám van, ami akár nyolcvanra is fel tud duzzadni, de a fellépő gyerekek száma elérheti a háromszázat is a Szólj, síp, szólj! vetélkedőn. Ez azt jelenti, hogy a felkészítő pedagógusok száma kb. 30-40 fő. Igazából nem számoltam még utána, mert ilyen kimutatás nem készült. Talán a jubiláris XX. Szólj, síp, szólj! alkalmával igyekeztünk a pedagógusokat megjutalmazni, de mégis az elkövetkező időszak feladata lesz beiktatni az oktatók munkájának konkrét méltányolását, mert eszmeileg ez vitán felüli. Az igazság az, hogy a pedagógusok így is elég motiváltak, felismerték munkájuk fontosságát.
És a Kőketánc?
– Ez a rendezvény marad egynapos, még ha szinte évente el is hangzik, hogy jó lenne kétnaposra bővíteni, de pénz híján eddig mindig maradtunk a bevált gyakorlatnál.
Számbelileg vagy színvonalban várható-e változás a tavaszi rendezvényekben?
– Amíg annyian megjelennek, mint korábban, tehát nem szembetűnő a létszámbeli vagy színvonalbeli hanyatlás, addig, azt hiszem, nincs szükség változtatásra. A gyerekeknek ugyanakkor egyfajta biztonságot ad, ha a dolgok a megismert, megszokott kerékvágásban haladnak, ha tudják, mit hol találnak, mire számíthatnak, mert egy-egy változás csak zűrzavart jelent. A Kőketáncon pedig akkor lesz igazán változás, ha sikerül kétnaposra kiszélesíteni, de ennek rengeteg akadálya van. Végső soron hagyományőrzők vagyunk, ragaszkodunk kell a megszokotthoz, vagy nem?!
Változás mégiscsak lesz: most már Bodor Anikó nélkül kell megtartani a rendezvényeket. Hogyan lehet pótolni a keletkezett űrt?
– Őszintén szólva nem tudom. Anikó nagyon hiányzik, és még jobban fog hiányozni a vetélkedőkön, mert a szíve csücske volt mindkettő. Ha egy mód volt rá, itt volt, minden mást lemondott. Fontos volt neki, hogy a gyerekek jó úton induljanak, és ő segítette őket, egyengette az útjukat. Hogy ebben lesz-e méltó utódja, aki úgy tudja helyettesíteni, ahogyan kellene? Reméljük. Egyelőre vannak zsűritagok, elvek és kritériumok, de az a többlet, amit ő tovább tudott adni, bizony nincs. Vagy csak én nem látom. Annyi tudást, annyi tapasztalatot adott át, hogy ebből talán kifejlődik valami. Burány Bélát idézném, aki azt mondta annak idején: „Itt voltunk eleget, most már álljatok nélkülünk a saját lábatokra!” Eljött tehát a saját lábunkra állás ideje, ami bizonyosan nem lesz könnyű.
Ennek ellenére úgy tűnik, Vajdaságban nem állunk rosszul a hagyományőrzés területén, mert a rendezvények köre nemhogy szűkülne, inkább bővül, a fiatalok egy bizonyos hányadát rendre sikerül megszólítani.
– Nagyon jól állunk. Talán ezt így kimondhatjuk. Ha innen valaki továbbjut egy Kárpát-medencei szintű vagy magyarországi országos rendezvényre, mindig díjjal tér haza. Általában úgy alakulnak a dolgok, hogy sokkal jobban teljesítünk, mint más régióbeli versenyzők, és erre büszkék lehetünk. Annál inkább, mert saját erőnkre, nem pedig az iskolai rendszerre támaszkodhatunk. Mély meggyőződésem, hogy ez Bodor Anikónak köszönhető, ő volt az, aki meg tudta szólítani a fiatalokat, illetve úgy is mondhatnám, Burány Bélával közösen humorukkal, hozzáállásukkal, életvitelükkel bárkit meg tudtak szólítani, és biztos vagyok benne, hogy ezt a színvonalat nekik köszönhetjük. Azon kell dolgoznunk, hogy az elért színvonalból ne engedjünk, sőt lehetőleg tovább emeljük.
Azért kétségkívül van néhány központ a Vajdaságban, melyek hátukon viszik ezt a történetet.
– Van néhány fanatikus személy, akikhez valójában ezek a „központok” is köthetők. Itt mindenképp meg kell említenünk a Kisimre házaspárt, akik nemcsak Topolyán és Óbecsén dolgoznak szédületes iramban, hanem mindenhol, ahova elhívják őket. Ha mégis központokat akarunk mondani, akkor Topolya, Óbecse, Kishegyes, Szabadka mindenképp annak számít.
Miért érdemes kitartani?
– A népzene rengeteg élményt nyújt, úgy érzem, hogy lélekben erősíti a gyerekeket, a felnőtteket egyaránt. Tehát aki énekel, muzsikál, az kiegyensúlyozottabb, és könnyebben veszi az akadályokat.
