A Fejlövés mellett melyik filmje áll még közel Önhöz?
– Talán ugyanennyire kedvelem a Tegnapelőtt címűt is, amelynek Igó Éva alakította a főszerepét, ez az én legönéletrajzibb filmem. Úgy is mondhatnám, hogy az én életemről szól. Ami benne a legérdekesebb és ami talán magukat is érdekli, hogy fiatal koromban részt vettem az Ifjúsági Mozgalomban, és bekerültem a NÁKOSZ-ba. Ez egy Népi Kollégista Mozgalom volt, és a mi kollégiumunk fedezte fel a legtöbb népi származású magyar színészt. Mint például Sós Imrét, Szirtes Ádámot, de nem akarok itt most hosszú névsort felsorolni, sajnos már a legtöbbje nem él.
A filmnek egy fontos epizódja, ami az én életemben is nagyon fontos szerepet töltött be, az pedig az, hogy részt vettem a Šamac–Szarajevó jugoszláviai ifjúsági vasút építésében, és ennek a filmben is nagyon fontos szerep jut. Mindenki csodálkozik azon, hogy lehet ez, de az az igazság, hogy az én életemre igenis nagy hatással volt, és a legfontosabb emlékeimként őrzöm azt a két hónapot, amelyet eltöltöttem az Omladinska prugan. Legutóbb, amikor három-négy évvel ezelőtt Belgrádban jártam, mint valami háborús veteránt, úgy kezeltek, aki megjárta az Omladinska prugat, még kisebb kellemetlenségem is támadt ebből a kalandból, ami utólag nem számított dicséretes cselekedetnek. Ezt én abban a filmben bemutattam, ábrázoltam és leírtam az ifjúsági akciókat, azt a különös lelkesedést és szenvedélyt, ahogy önzetlenül dolgoztak a fiatalok és ami ma, véleményem szerint, nagyon hiányzik a fiatalság életéből.
Ahogy múltak az évek, mindig meg tudta találni az adott pillanatban az aktuális társadalombíráló témákat, rá tudott tapintani a lényegre, mint például a legutóbbi filmjeiben a De kik azok a Lumnitzer nővérek? vagy a Majdnem szűz címűben.
– Nézze, az volt az ambícióm, hogy olyan témákat keressek elő, amelyek közérdeklődésre számítanak, a filmjeimet három fő csoportra lehet osztani. Az egyik a vígjátékaim. Mondják, hogy különös érzékem van a humorhoz, most ugyan nem észlelhető ez, mert beteg vagyok, de egyébként én egy vicces fickó lennék, és mindig megtaláltam azokat a szatirikus témákat, amelyek a vígjátékaimban jellemzőek rám. Ilyen filmjeim a Zongora a levegőben, az Ereszd el a szakállamat! vagy a Forró vizet a kopaszra!. Hadd ne soroljam fel mind. A másik csoportba tartoztak azok a filmek, amelyek komolyan foglalkoztak a társadalmi realitással, a munkások helyzetével, mindazokkal a súrlódásokkal, mozgásokkal, amelyek a munkások között történtek. Ezek voltak a Jelen idő, a Kitörés és a Harmadik nekifutás. A harmadik csoportba sorolnám a kettő egyvelegét, a hóterealizmust humorral. Akárhova téved az ember és akármit lát, mindig fel tudja fedezni annak a humoros oldalát. Ilyen filmnek tartom a Hány az óra vekker úr? című filmet vagy a Tegnapelőttöt és a Te rongyos életet. Ezek tulajdonképpen történelmi filmek, mert nemcsak én, hanem az egész magyar filmgyártás megteremtette azt az arzenált, ami a tudománynál, a szociológiánál vagy a történettudománynál pontosabban és jobban ábrázolta, hogy mi történt ebben az országban. Azt, hogy honnan hova mentünk, és nagyon sokszor ilyen esetekben tabutémákba ütköztünk, néhányszor betörtük a fejünket, de az volt a szép benne, hogy a filmjeim egy csoportjának bizony a tabuk voltak a fő vezérfonalai.
Számomra az volt a legmegkapóbb, hogy az Ön életének egy időszakában szinte a fél magyar irodalom megfordult az önök nappali-könyvtárszobájában.
– Bizony, sokat jelentett ez az életemben. Tényleg így volt, de nekem később is szerencsém volt, mert amikor elvégeztem a főiskolát, a filmgyárnak a dramaturgiájára kerültem, és hát amíg ott voltam, addig a legjobb magyar írókkal lehettem kapcsolatban és barátságban. Együtt írtam filmforgatókönyveket Örkény Istvánnal, Déry Tiborral, az akkori legkiválóbb magyar írókkal dolgoztam és dolgozhattam együtt.
