A simára koptatott bot, amire támaszodva járt, arasznyi; eredetileg nem is botnak faragták, hanem ültetőfának. A hegyéből még így is le kellett vágni, mert hosszú volt. Jusztika ugyanis jó ideje kétrét görnyedve jár, a homloka szinte a földet súrolja. Innen, bokamagasságból pislog föl az emberekre, házakra, fákra, egyszóval a világra. Nagyon magas toronyra néznek föl így a torony tövében állók; ilyen kitekert nyakkal, ilyen fancsali ábrázattal. Jusztikának minden nagyon magas lett, már-már elérhetetlen.
Nem csinál belőle ügyet, Jusztika már nem akar elérni semmit. Csak a halált, de azért se kapaszkodik. Eljön az, ha itt lesz az ideje.
Megy az utcán kétrét görnyedve, még így is fürgén, begyakorlottan, mint egy bűvész. A gyerekek megbámulják. A kisebbek messzire kikerülik, félnek tőle, a nagyobbak megdobálják, kicsúfolják, utánozzák a járását. Jusztika megáll, amennyire teheti, fölegyenesedik, az ültetőfával megfenyegeti a csúfolódókat: „Adja a Jóisten, hogy egyszer ti is így megvénüljetek és meggörbüljetek!” De már meg is bánja, hogy ilyen átkokat szórt a tudatlan gyerekekre. Mert hát tudatlanok még. Nem tudják, mit cselekszenek. Nem tudják.
A Bagi szurdukban, a meredek kapaszkodón kifullad, meg-megáll. Előregörnyedt felsőteste mintha ólomból volna, a mellében szorítás. Talán a halál, gondolja. De csak mocorog, fészkelődik benne, nem cselekszik. Ezt gondolja, mégis megkönnyebbül, amikor fölér a kapaszkodóra. Visszanéz az ördögcérnával szegélyezett szurdukra. Megsajnálja magát: „Csak hogy is mertem ennek nekivágni?!” Félelmetes, nyaktörő szakadék tátong a lába előtt. Lent a mélyben a falu változatlan, örök képével.
Dél felé járhat, a fél falut beszaladta már – három beteg, ágyhoz kötött barátnőjét látogatta meg –, jólesik egy kicsit megpihenni. Leereszkedik a Bagi sógor háza mögé fektetett akácrönkre. Az ölében eligazítja földig érő fekete szoknyáját, aztán a kötényét, fejkendőjét előrehúzza a homlokán, árnyékot csinál a szemének, mert éppen szembe tűz a nap. Igen, dél körül járhat. „Megvárom, míg elharangozzák a delet.”
Most veszi csak észre, ahogy újra a kötényét igazítja, hogy a köténye zsebét valami lehúzza. Belenyúl. Két tyúktojás. Valaki már megint belecsempészett a zsebébe két tyúktojást. Mindig belecsempésznek valamit. Hol egy almát, hol néhány tyúktojást, egy darabka szalonnát, néhány szem krumplit. Csak így lehet valamit juttatni Jusztikának, mindenki tudja, hogy a nyíltan fölkínáltat úgyse fogadná el, mint ahogy nem is fogadta el még sohasem. „Hogy is gondolsz ilyesmire, lelkem, nektek sincs, én meg, hál’ Istennek, tele vagyok otthon mindennel.”
Épp olyan most a falu, mintha az örök béke telepedett volna rá a naptól átvilágított, puha pára szárnyaival. Valahol lent a mélyben nyüzsög az élet, de ennek a hangjai nem törnek ide föl. Valahol egy gerle szól.
„Tele vagyok otthon mindennel…” Aki csak ismeri Jusztikát, mindenki tudja, hogy ez nem más kegyes hazugságnál. Jusztikának még saját kútja sincs, amiből ivóvizet meríthetne magának. Még a födél sem az övé a feje fölött. Testvérei mindenből kiforgatták. Szegény, mint a templom egere. Szegényebb a szenteknél. S mint a szentek, megadással viseli ezt a szegénységet. Talán annak is képzeli magát, szentnek.
„Istenem, milyen szépen süt a nap” – motyogja magában, s még lejjebb húzza a homlokán a fejkendőt, mert bántja, szúrja szemét a fény. Az ültetőfa ott pihen mellette az akácfarönknek támasztva, az ölében a két tyúktojás. „Egyiket megfőzöm, ha hazaérek.”
A lába előtt elterülő falut nézi, maga se tudja, mit néz rajta, mindig is ilyen volt ez a falu, dombtetőről mindig ilyen volt. A közepén templomtorony, itt-ott néhány sötét jegenye, lombok alatt megbúvó házak. Künnebb a téglagyár kéménye, amit az utóbbi időben megrövidítettek, megcsonkítottak, nem tudja, miért. Jobbra a nagymalom. Azon túl a vasútállomás épülete. S azon is túl, ami már nem látszik ide, vagy csak az ő szeme nem tudja befogni, a Kaszáló.
Mintha minden oda torkollana, oda, abba a befoghatatlan messzeségbe, azokba a régi szép nyarakba. Amikor Jusztikát először állították el libapásztornak. Amikor kiscseléd lett. Amikor nagycseléd, s már minden munkát rá lehetett bízni. Kapkodtak érte a gazdasszonyok, milyen büszke volt erre Jusztika. Ahogy a szorgalmát dicsérték. Milyen szép nyarak voltak azok! Csakugyan szépek voltak. Marokszedő lány lett, három helyett dolgozott: szedte a markot, terigetett magának – a hátára kötött kötélcsomóból –, s egy füst alatt a kévéket is bekötötte.
Sujtó Józsi bácsi szokta neki mondogatni: „Aki beköti a fejed, nem is tudja majd, mekkora kincset kapott.” Jusztika szerette Sujtó Józsi bácsit, szerette a komolyságát, s mert ilyeneket mondott neki, mindenki füle hallatára. Egyszer, akkor is nyár volt – régen mintha örökké nyár lett volna –, aratás ideje, fönt ültek az árokparton az akácfa hűvösében, éppen befejezték az ebédet, Baranyi Anti, aki egész aratás alatt kettőt se szólt, hirtelen fölkiáltott: „Tudom már, kire hasonlítasz!” „No kire?” – sürgették Antit, s figyelték Jusztika arcát, akinek a szeméből mindig, most is maga a májusi ég ragyogott. (Ki találta ki ezt a májusi eget? Erre már nem emlékszik Jusztika.) Anti leszegte a fejét, és csökönyösen hallgatott. Az emberek elvesztették türelmüket. A legtürelmetlenebb az öreg Szopcsák volt: „Ha kimondtad az át, mondd ki a bét is!” „Ez nem tartozik a bandára – bátorodott neki hirtelen Baranyi Anti. – Ez csak rám meg Jusztikára tartozik.” „Nofene! Nézzetek csak oda, miből lesz a cserebogár! Hát akkor vonuljatok félre, és súgd Jusztika fülébe.” „Majd eljön egyszer annak is az ideje” – zárta le az ügyet Baranyi Anti.
Jusztika évekig várta, hogy „eljöjjön az ideje”, de Baranyi Anti mélyen hallgatott, mindig szomorúbban, s mindig tovább feledve a szemét Jusztikán. Egy nyáron aztán Baranyi Anti eltűnt a láthatárról. Más bandába szegődött. Nem is nagyon vették észre, csak Jusztika. „Nekem mintha hiányzott volna. Olyan helyes szőke kis bajuszkája volt.”
Így múltak a nyarak. Már az öregasszonyok is ráuntak a noszogatásra: „Te, Jusztika, még mindig nem gondoltad meg, eljár az idő, te, elhervad a szépség, elhervad a fiatalság.” „Nem hagyhatom magukra édesszüléméket!” – hárította el minduntalan Jusztika. Múltak az évek, s a leplezetlen csodálatból, a nyílt szembedicsérgetésből végül a csöndes részvét maradt. Az „angyali” Jusztikából „szegény” Jusztika lett.
S amikor Jusztika eltemette „édesszüléméket” – az édesanyja kilenc évig volt fekvőbeteg, s amikor iszonyú szenvedés után meghalt („megváltás volt szegénynek a halál”), három napra rá az édesapja is lehunyta szemét; mit kezdhetett volna magával? Észrevétlenül, mint ahogy az évek is észrevétlenül múlnak el, megöregedett. Ült a kifosztott házban, mert testvérei mindenből kiforgatták, teljesen kisemmizték, csak egy nyoszolyát, egy asztalt, egy széket meg egy almáriumot hagytak meg neki a hátsó kisszobában (az első nagyszobát üresen lezárták, a padlást szintén, hogy „ne használódjon fölöslegesen”), ült abban a hátsó, kihűlt szobában, és nagyon nehezen tudott beletörődni, hogy most már senkije sincs, akiért dolgozhatna, akinek a gondját viselhetné. Aztán elkezdte járni a falut. Látogatni kezdte a nálánál is árvább, elhagyatottabb öregasszonyokat. Mind görnyedtebben, arcával mind közelebb kerülve a földhöz.
„Ni csak, ilyet még nem láttam, pedig teljesen megvénültem!” Valami szelíd fényesség lebbent át a falu fölött, az ég ablaka nyílt meg, az ég ablaka, a fényesség ablaka, a huzat megemelte az ég könnyű függönyét, kilebbentette az ég óriási ablakán ezt a habkönnyű, ezüstösen csillogó függönyt, s most szelíden lebeg, úszik a falu fölött, boldogan fürdik a mérhetetlen fényben. De ugyan honnan került ide ez a tengernyi ökörnyál? Mert azzá változott a csillogó, habkönnyű, szelíden hullámzó függöny, ökörnyállá, egyetlen szál végtelen ökörnyállá, az ökörnyál egy magánosan álló fehér felhőgomolyagról tekeredik le, abból folyik, mint a szöszcsomóból a fonál s az eszeveszettül pergő búgócsiga, amire föltekeredik, már nem is búgócsiga, hanem egy ijesztő, az egész falut, a világmindenséget magába szippantó forgószél. – „Jaj, Istenem, de rossz volt”, riadt föl Jusztika, s boldogan vette tudomásul, hogy az, ami a lába előtt a mélyben elterül, nem más, mint a szülőfaluja, e világi táj, s minden a megszokott helyén. S két tyúktojást melenget a kezében. Ezeket a köténye zsebébe süllyeszti, kitapogatja maga mellett a kurta botját, föltápászkodik, s folytatja útját hazafelé. „Tán már el is harangozták a delet.” A keskeny ösvény, amely a porcfűtengeren átvezet, tele van megszáradt libaürülékkel, Jusztika mégsem undorodik, kislánykorában a fiú pajtásai ilyen száraz libaürüléket csavartak papírba, gyújtottak meg, és szívtak megdicsőült ábrázattal. „Mi meg, kislányok, ettük a papsajtot.”
„Te nem is tudod, Juszti, mekkora hatökör vagy!” – tört rá a szomszédasszonya a hagyatéki tárgyalás után. „Önként lemondtál mindenről a testvéreid javára. Hát nem te voltál az, aki teljesen föláldozta magad a szüleidért? Nem egyedül te ápoltad édesanyádat kilenc éven keresztül? És mégis mindent vinni hagytál. Mindent odaadtál azoknak, akik soha rátok se nyitották az ajtót, akik egyszer meg nem kérdezték, hogy éltek, miből éltek. Hát van neked egy csöpp sütnivalód? Nem mentél férjhez csak azért, mert édesszülédékkel akkor mi lesz. Amikor meg az osztozkodásra került a sor, mindenről lemondtál azoknak a jó testvéreidnek a javára. Hát épelméjű vagy te? Ki fogja majd neked a gondodat viselni, ha már jártányi erőd se lesz? Talán azok a drágalátos, haszonleső testvéreid? Vagy a Kis Szent Teréz? Az irgalmas Szűzanya? A Jóisten? Azok is inkább kapni szeretnek, mint adni. De miből adsz te, te, aki hagytad magadat mindenből kiforgatni? Aki még azt is odaadtad, amit nem is kértek. Ejnye, Juszti, Juszti… csakugyan megérjük, hogy még szentté avatnak. Vagy épp azt várod? Lesheted!”
Jusztika tudja, mindig is tudta, érezte, hogy szomszédasszonya, a Vasné őszintén és önzetlenül szereti őt, legalábbis részvéttel van iránta, ez abból is látszik, hogy örökké szidja, korholja, de soha még át nem jött üres kézzel, bögre tej, tányér meleg leves, kalács, kötényzsebnyi alma, szilva nélkül, s Jusztika hiába tiltakozik, „minek hoztad, Örzsikém, van nekem, tele vagyok mindennel”, Vasné csak hordja tovább a bögre tejeket, krumplit, fél csirkéket, télen még tüzelőt is át-átdob a kerítésen, mert ő tudja a legjobban, hogy Jusztikának az égvilágon semmije sincs, még a veteményeskertet se hagyták meg a testvérei, sőt a tyúkólat is szétszedték, és elvitték az udvarból.
Nem az fájt neki, hogy Vasné annyira letámadta, Vasnénak mindig nagy volt a szája, azért is van haragban minden szomszédjával, az egész utcával, hanem hogy – „megver érte a Jóisten” – „Juszti lettem neki”. Pedig őt mindenki, az egész falu, még a Vasné által gonosznak tartott testvérei is Jusztikának szólítják.
Juszti – ez megzavarta.
És mindig, azóta is minduntalan elpityeredik, ha az eszébe jut. Amikor mindenéből „kiforgatták”, nem érezte magát kifosztottnak, amióta Vasné Jusztinak szólítja, igen. Nem tudja elfogadni, hogy az emberek gonoszak – ha gonoszak is, nem tudják, hogy azok, mert nem tudják, mit cselekszenek –, de amióta Juszti lett, mintha kezdene meginogni ebbéli hitében. Mert ez a Juszti nem azonos vele, önmagával. „Én Jusztika vagyok; így éltem, így szeretnék meghalni is.”
Hazaért. Már öreg este volt. Nem tudta, a déli harangszótól az esti harangszóig merre kószált, botorkált, melyik kispadon ücsörgött, nyomta el az álom. Hazaért, de hiába forgatja a kulcsot a zárban, nem tudja a kiskaput kinyitni. Nem először fordult ez elő vele. „Valaki mostanában itt őgyeleg. Mért jobb a lelkének, ha kizár engem.”
„Nem zár ki téged, Juszti, senki – hallja Vasné korholó hangját. – Te saját magadat zárod ki. Mielőtt elmászkálnál valahova, belülről beriglized a kiskaput, és a kerten át mész ki az utcára. Mire hazaérsz, elfelejted, mit csináltál. Mondtam már, hogy ne mászkálj annyit. Tán koldulni jársz?”
Le se vetkőzött, ruhástul dőlt az ágyra, ahogy Vasné kitette a lábát. A lámpát is égve hagyta. Gondolta, pihen egy kicsit, s aztán majd levetkőzik. Még az esti imáját se mondta el, pedig anélkül nem térhet nyugovóra. Ez még nem fordult elő vele nyolcvanöt év alatt egyszer sem. „Csak egy percre lehumom a szememet.”
Másnap reggel, ahogy Vasné a szokásos reggeli szelet kenyérrel és bögre tejjel beállított, a szobában még mindig égett a lámpa. Letette az asztalra a bögre tejet meg a kenyeret, elfújta a lámpát, s odaállt az ágy elé. Jusztikát – Jusztit – meg se érintette, tudta, látta, hogy halott. Azonnal tudta, ahogy belépett a szobába. Csak ott állt, és nézte a fekete gombolyagot. „Már összébb nem is zsugorodhatott volna.” Ott állt még egy darabig a halott lábánál, aztán a szoba egyetlen, kicsi, udvarra szolgáló ablakához lépett, s nagy üggyel-bajjal kinyitotta.
