A könyv bevezetése áttekinti azokat a kategóriákat és tényezőket, melyeknek ismerete elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy a kötet további fejezeteiben leírtakat s egyáltalán a 19. század végi, 20. századi elbeszélő művészet különböző szegmenseit értelmezni tudjuk. Ez a fejezet azoknak is segítséget nyújt, akik ez idáig kevésbé mélyedtek el az elbeszélések tanulmányozásában, hiszen ténylegesen bevezetőről van szó, jól használható útbaigazításról, alapfogalmak tisztázásáról, minden felesleges bonyolítás nélkül.
Szól az emberi kultúra két nagyhatású elbeszélő „programjának”, az irodalomnak és a történetírásnak a különbségéről, körvonalazza a „megtörténhet” és a „megtörtént” esemény közötti differenciát, fikció és tényszerűség viszonyát, visszanyúlva Arisztotelész Poétikájához. Definiálja a szüzsé és a fabula fogalmát, majd az időfogalmak, az elbeszélt idő és az elbeszélő idő különbségét, valamint az elbeszélő én és az emlékező én közötti eltérést mutatja be, amelynek során Marcel Proustot hívja segítségül a szemléltetéshez. Felvázolja a narratív poétika fogalomhármasát – szerző, elbeszélő, alak –, majd mélyrehatóbban is értelmezi e fogalmakat, elhatárolódásukat és összemosódásukat, irodalmi példákkal szemléltetve őket, majd magának az elemzésnek és az értelmezésnek a témakörét járja körül, némiképp leszűkítve a fejtegetést a novella műfajára, mellyel egyrészt segíti a kötetben olvasható elemzések befogadását, másrészt hasznos útmutatót ad az olvasó által önállóan elvégezendő értelmezések szempontjainak megválasztásához is.
A műfajpoétika kérdéseit taglalva a szerző áttekinti a nagy- és kisprózai formák főbb poétikai jellemzőit. Az összefoglalások eltérő terjedelműek, s felépítésükben, stílusukban is különböznek: a rövidprózai műfajok legfontosabb jellemzőit például szinte lexikonszerű tömörséggel, ám korántsem sablonosan mutatja be a szerző, míg más műfajok jellemzése esetében különféle vélemények, értelmezések bemutatására s esetenként ezek ütköztetésére is kitér: a regény esetében Bahtyint, a rövidtörténet esetében Thomas Mannt és Heinrich Böllt idézi. Foglalkozik a novellával, az alternatív kisformákkal és a tárcaműfajokkal, melyeknek „kultúrtörténeti jelentősége a 20. században vitathatatlanná vált”, valamint az esszével, mely műfajt megállapítása szerint ugyan nem kedveli minden korszak, „szabadságharcát (…) mindig újra vívja és megnyeri”.
A regényelemzések sorát a Thomka Beáta a regényben megvalósuló metaforaelv érvényesülésének bemutatásával indítja, olvasatának középpontjába Rainer Maria Rilke műve, a Malte Laurids Brigge feljegyzései kerül. A tanulmányíró szerint a regény befogadásakor a hagyományos olvasási reflexek nem működnek, majd indokolja is megállapítását. A regény szokatlan időelvet érvényesít, a műegészet alternatív narratív logika működteti, a töredékesség, az idősíkváltások, a különféle beszédmódokat egyidejűsítő modell, a metaforikus összefüggések és a szövegköziség lehetetlenné teszi a történetszerű olvasásmódot, így aztán „eljön a másfajta értelmezések ideje”: Rilke regényének megközelítése a narratív és figuratív olvasat szempontrendszerét igényli.
Ezt követően, a művek között párhuzamot vonva Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című hétkötetes regénye kerül a vizsgálódás fókuszába. A művet általánosabb szempontok szerint is elemző írás – mely a regény irodalmi hagyományba való beágyazódásáról és hatástörténetéről is szól – számottevő részében az alkotás időkezelésének sajátosságairól, illetve az önértelmezés jelenségéről beszél.
Az új történelmi regénymodellt Thomka Beáta egy finn írónő, Sofi Oksanen Tisztogatás című regényének elemzése során mutatja be. Rendhagyó műről van szó, mely „olyan emberi, nemzeti és családi drámák sorozatát foglalja magába, melyek alapkérdéseiket illetően nem zárultak le, illetve korunkig, a jelenig fennmaradtak, és megoldatlan kérdések sorát tömörítik”. Az értelmezés kitér a regénykompozíció filmszerűségére, hangsúlyozott szerkesztettségére, a megértést elodázó poétikai eljárások megjelenésére, a reduktív nyelvhasználat szerepére, valamint a fordítás során felmerülő kérdésekre is. A szerző megkísérli kiemelni a sokrétű történet központi szálát, felvázolja a regény eseménysorát, végül az identitás és az önazonosság témakörét járja körül. A regényelemzések további darabjai Franz Kafka és Gao Xingjian egy-egy művét állítják a középpontba.
A kötet novellaelemzésekkel foglalkozó fejezete hét tanulmányt ölel fel, melyek némelyike egy-egy művet értelmez, meghatározott szempontok szerint járva körül azokat, míg mások összehasonló elemzéseket tartalmaznak. A rövid bevezető szöveg azt a tömörítő folyamatot szemlélteti, mely a novellák, rövidtörténetek és portrék alakformálása kapcsán figyelhető meg, s mely „Flaubert cselédasszonyának árnyalt belső rajza, valamint a vázlatszerűvé egyszerűsödő 20. századi portrék között észlelhető”, ám megjegyzi, hogy „e folyamat anélkül folytatódik, (…) hogy az egyszerűsítő eljárások csökkentenék a művészi energiát”.
Gustav Flaubert Egy jámbor lélek című elbeszéléséről szólva a tanulmányíró az elbeszélés tárgyias stílusáról értekezik, majd a szimbolizáció folyamatát mutatja be, melynek alanya Félicité papagája, s mely folyamat a Szentlélek-képzettel való azonosulásig jut el. Az elemzés zárógondolatai szélesebb perspektívát villantanak fel, a novella utóéletét veszik szemügyre.
Az Egy központi motívum, négy művészi modell című írás Vértesi Andor, Petelei István, Csáth Géza és Móricz Zsigmond egy-egy novelláját vizsgálja, melyek mindegyike tragikum köré épül, s a zárlatot tekintve a berekesztés módszerével él. A szerző előbb általánosságban szól e megoldás értelmezésének módjáról, majd egyenként taglalja a novellák sajátos dramaturgiáját, szerkezeti modelljét. Ezt követően Simo Matavulj, Petar Kočić, Stevan Sremac, Franz Kafka, Jorge Luis Borges és Jeanette Winterson művei kerülnek nagyító alá.
A regény- és novellaelemzéseket a rövid formák elemzése követi. A tanulmányíró Örkény István egypercesét veti össze egy román szerző, Petru Cimpoeşu novellájával, paralel vonásokat körvonalazva, melyek túlmutatnak a helyszínek és eseménysorok hasonlóságán: mélyebbre vezetnek, a történetek ontológiai alaphelyzetét állítják párhuzamba egymással. Ezt követően kimerítő részletességgel vizsgálja Kosztolányi Dezső irodalmi portréit, beleágyazva őket a magyar irodalomtörténet kontextusába, majd – látszólag távolodva a központi gondolatmenettől – az európai kortársak verbális és grafikai rajzolási gyakorlatát is felidézi.
Kosztolányi Alakok című sorozatához kapcsolódva Örkény két egypercesét és Parti Nagy Lajos A hét asszonya című írását vonja be az elemzésbe a Beszédmódok című tanulmány, rámutatva a szövegek összefüggéseire, a művek és szereplők között lezajló dialógusokra, s a rövidprózában a 20. század húszas évei és a 21. század eleje között bekövetkezett változásokra.
Az utolsó írás központi gondolata, miszerint „a rövidtörténet és az irodalmi publicisztika történeti és jelenkori műfaji változatossága, nyelvi leleményessége, a fabuláris, fikciós és kritikai elem szüntelenül megújuló társításaival kivételes szerepet tölt be a kulturális kommunikációban”, Bodor Ádám, Háy János, Podmaniczky Szilárd és Keresztury Tibor műveinek értelmezésével nyer megerősítést.
A kötet antológiával zárul. Azokat a szövegeket, szövegrészleteket tartalmazza, melyek az elemzések alapját képezik, kiegészítve néhány jelentős esszével és tanulmánnyal. A szöveggyűjtemény jelentősen megkönnyíti az olvasó dolgát, hiszen elég a könyv végére lapoznunk ahhoz, hogy egy-egy szöveghelyet kontextusában is láthassunk, érzékelhessük a művek atmoszféráját, s a tanulmányokat hiánytalanul értelmezni tudjuk.
A magyar nyelvterület egyik legjelentősebb irodalom- és kultúrakutatója, narratológusa nyitja tágra tudományos műhelyének ajtaját, megmutatja módszerét és gondolkodásmódját, összehasonlítani engedi saját értelmezését olvasójának tapasztalataival. Ily módon válik Thomka Beáta könyve izgalmas szellemi kihívássá, s ezáltal nyeri el igazi hitelességét is.
