Vékás János az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének munkatársaként az elmúlt években több jelentős könyvvel és tanulmánnyal hívta fel magára a figyelmet.
Kutatásai középpontjában a vajdasági magyar közösség második világháború utáni társadalomfejlődése áll, melyek első eredményeként 2010-ben délvidéki közéleti személyiségekkel készült életútinterjúkból összeállított kötetet jelentetett meg. Ezt követte egy évvel később a Magyarok a Vajdaságban c. kronológia első kötete, mely jelentős mértékben hozzájárult az 1944-1954 közötti, tragikus politikai fordulatokban bővelkedő időszak minden eddiginél jobb megismeréséhez. Akkor azt írtam a szerzőről, hogy a középkori aszkéták kitartásával és a bányamunkások szorgalmával hozza felszínre a mált elfeledett vagy berobbantott tárnáiból második világháború utáni történelmünk legfontosabb tényit, adatait, miközben maga is tudatában van annak, hogy munkájával évtizedes adósságokat törleszt: olyasmit végez el önszorgalomból, amit jobb helyeken kutatóintézetek, egyetemi tanszékek többéves csapatmunkával szoktak megoldani. Ez bátran elmondható munkája folytatásáról is.
Több kötetesre tervezett sorozatának mostani, második része is, az előző hagyományait folytatva, elsősorban olyan adatokra támaszkodik, amelyek ez idáig jórészt hozzáférhetetlenek voltak a nagyközönség számára. Kronológiájának három pillére van:, a Belgrádi Magyar Nagykövetségnek és a magyar külügyminisztériumnak a Magyar Országos Levéltárban őrzött anyaga az Újvidéki Rádió eddig még nyomtatásban sehol meg nem jelent műsoranyagából készült széles merítésű válogatás, és végül, de nem utolsó sorban a kor több fontos közéleti szereplőjének, írójának és művészének a levelezése. Kár, hogy a korszak nyomtatott sajtója ezúttal kisebb hangsúlyt kap, mint korábban, azonban a rádiós anyagok meglepő gazdagsága, s nem egyszer a napi- és hetilapokétól eltérő hangsúlyai csillapítják hiányérzetünket.
Nemzeti történelmünk egészét figyelembe véve kétségtelenül azok a dokumentumok legérdekesebbek, amelyek fellebbentik a fátylat Jugoszlávia 1956-os szerepéről, és szinte percről percre végigkövetik Titóék magatartásának változását a magyar forradalom kezdeti támogatásától egészen annak elárulásáig. Valószínűleg az olvasók többsége számára ezek az adatok lesznek a legizgalmasabbak, a legdrámaiabbak, hiszen általuk bepillantást nyernek a nagypolitika vegykonyháinak kulisszatitkaiba, megismerhetik a hangzatos, humánus jelszavak mögött megbúvó hatalmi érdekeket, s azt is nyomon követhetik a lábuk előtt heverő „itteni” és „ottani” magyarok feje fölött milyen diplomáciai asszókat vívnak egymással egyfelől a kádárista, másfelől a titóista képmutatás lovagjai. Amibe természetesen beletartozik az is, hogy a kádári diplomácia hosszú tétlenség után elkezd foglalkozni a délvidéki magyarok romló helyzetének, csendben meginduló asszimilációjának kérdésével, igaz, teszi ezt nem valamiféle hosszú távú nemzetstratégia jegyében, hanem a Nagy Imre kivégzését követő politikai elhidegülés légkörében.
Arról viszont, hogy mindeközben hogyan éltek a vajdaságiak, a legtöbb információt az Újvidéki Rádió anyagai nyújtják. Igazi csemege, szinte fölmérhetetlen értékű szellemi vagyon az egykori rádiós tudósítók, riporterek, kommentátorok hagyatékából összeállt válogatás, egy olyan korból, amely a szédítő erejű gazdasági-társadalmi modernizációt s vele együtt a hatalmi viszonyok lazulását hozta magával, ugyanakkor pedig a látványos, modern kulisszák mögött ekkor kezdődött el a magyar kisebbség tudatos beintegrálásának második szakasza a jugoszláv társadalomba. A győztesek immár nem bűntudatot, hanem munkát és ideológiai-politikai lojalitást vártak el a kisebbségektől azért cserében, hogy hektoliterben kifejezve kevesebb vért áldoztak állítólagos szabadságuk oltárán a szerbeknél és a horvátoknál. (A fals ideologikumot Sinkó sem győzi elégszer hangsúlyozni, még későbbi vajdasági politikai körútjai során sem.) Ugyanakkor azt látjuk, hogy míg egyik kezével magyar szempontból is fontos csúcsintézményeket hoz létre a rendszer, a másikkal éppen azok hosszú távú létalapját teszi lehetetlenné a falusi magyar kultúregyesületek és szerb rokonintézményeik összeolvasztásával, valamint az általános iskolák területi alapú központosításával, mely magyar iskolák tucatjaink megszüntetését eredményezi. (Bár ez a folyamat 1956-ban egy pillanatra megtorpan, hogy a forradalom bukása utáni légkörben újult erővel támadjon fel.) Álljon itt egy 1959-ben keltezett magyar diplomáciai irat részlete: „Maga az a tény, hogy – hivatalos adatok szerint – a magyar lakosság száma 1921 óta alig növekedett, mutatja azt, hogy Jugoszláviában van egy magyartalanítási folyamat. Ez természetesen korántsem olyan durva formában folyik, mint a múltban. Nyugati helyzetjelentések szerint a múlt évben csak a magyar nyelvű iskolák száma 86-tal csökkent.” A jelentés fogalmazója hozzáteszi: „ Nagykövetségünk tájékoztatásából tudjuk, hogy a magyar nyelvtanárképzés területén nagyon nehéz a helyzet. Jugoszlávia egyetlen egyetemén sincs magyar tanszék.” Tegyük hozzá, ekkor már jórészt megtört az újvidéki magyar tanszék megnyitásával szembeni – egyrészt szerb nacionalista, másrészt vajdasági magyar dogmatikus-konzervatív ellenállás. Utóbbira jellemző Farkas Nándornak Sinkó Ervinhez levélben néhány évvel korábban írt álláspontja, miszerint azért nem kell magyar felsőoktatás, nehogy megerősödjenek „a különféle ferdeségek, magyarkodó és izolációs törekvések.” Farkas, amellett, hogy mások ellen áskálódik – de ezt Sinkó levelezőpartnerei közül mások is gyakran megtették – semmi kétséget sem hagy a vajdasági magyar politikai elit egy részének tényleges korábbi szándékait illetően: „A két-három évvel ezelőtt lefolyt HÍD ifjúsági száma körül kirobbant vita is, azonkívül azóta egész sor kérdésben jelentkező elhajlások, a jugoszláv egyetemesség negálása és helyette a különféle kisebbségi magatartás szinte állandóan az óvatosságra int bennünket a magyar katedra megnyitása körül.” Miután Sinkó tanszékvezetővé történt kinevezésével elhárult „a jugoszláv egyetemesség negálásának” veszélye, a vita évtizedekre lezárult, Sinkó székfoglaló beszéde legalább annyira szólt a szellemi modernizáció szükségességéről, mint a jugoszláv politikai elit és protonemzeti ideologikum iránti odaadásról is.
1956-ban Titóék egy ideig nemcsak attól tartottak, hogy a magyar forradalom általános szabadságtörekvései követőkre találnak a délszláv államban, de attól is, hogy egy pluralista politikai berendezkedésű Magyarország „felvetné a Jugoszláviában élő tekintélyes számú magyar kisebbség kérdését” – Vékás idézi P. T. Hayman belgrádi követségi tanácsos feljegyzését a jugoszláv Külügyi Államtitkárság amerikai osztályának vezetőjével folytatott beszélgetéséről. Ez a félelem megmutatkozott a magyar kisebbség iránti bizalmatlanságban is.
A rendszer kedvencének és kiszolgálójának számító Szerencsés József például saját szavai szerint „megretten”, amikor a bánáti Jazovo (Hódegyháza) ifjúsági szervezetének évi közgyűléséről tudósítandó, belép a terembe: „Félek a mai, évi számadástól. Miért? A színpad felett piros-fehér-zöld szalagok díszítik a munkaelnökség helyét. A színpadon a zenekar, hegedűsök, prímások és tercesek, a nagybőgős meg a kisbőgős... Táncmulatság lesz az évi közgyűlés után – mondom magamban [...] Soviniszta manifesztációk?” A következő években ilyen cikkekkel, s persze a testvériség-egység mindent felülírni hivatott magatartásának sulykolásával igyekeztek leszoktatni a fiatalokat nemzeti azonosságuk vállalásáról, nem is mindig sikertelenül.
Arról a korabeli tájékoztatási eszközök viszont már nemigen számolhattak be, hogy 1958-ban sztrájkba léptek a szlovéniai Trbovlje bányászai, és hogy kisebb zavargások voltak Zágrábban és Szkopjéban. 1959 tavaszán tanácskozást szervezett a Jugoszláv Kommunista Szövetség legfőbb szerve, a Központi Bizottság Végrehajtó Bizottsága, s mint a Kronológia írja, a január 13-15-ei trbovljei sztrájk után készült országos méretű állambiztonsági felmérést vitatták meg. A jugoszlávellenességről és a nacionalizmus terjedéséről számot adva azt is megállapították, hogy „helyenként a hatósági szervek is nyomást gyakorolnak a nemzeti kisebbségek tagjaira, többek között kivándorlásra igyekeznek őket kényszeríteni anyaországukba, Törökországba, Magyarországra és Olaszországba.” A tanácskozás végén elfogadott határozat javasolta a kisebbségi oktatási jogok és lehetőségek kiszélesítését, de volt olyan felszólaló is, aki a kisebbségi iskolák felszámolását követelte. A látszólag monolit szövetségi rendszer építményén, miközben dübörgött a jugoszláv gazdaság és megállíthatatlannak látszott a nemzeteket és nemzetiségeket eggyé olvasztani kívánó társadalmi modernizáció, megjelentek a három évtizeddel későbbi széthullást előrejelző finom kis hajszálrepedések.
