2024. augusztus 2., péntek

A Stella Australison

Útközben

A Stella Australison eltöltött időnek egyetlenegy üresjárata sem volt. Az ismeretterjesztő filmek közül különösen a Déli-sark-kutatóról, Shakletonról készített dokumentumszerű feldolgozás tetszett, amely a 20. század második évtizedében megtett, megpróbáltatásokkal teli, viszontagságos, akár pokoljárásnak is nevezhető antarktiszi felfedezőút körülményeit mutatta be, hitet téve a mérhetetlen emberi akaraterő meg az emberi állhatatosság és kitartás mellett.

Vetítés közben az jutott eszembe, hogy a sok puhaságba, érdektelenségbe, közönybe süppedt fiatallal számos hasonló történetet kellene megismertetni azért, hogy azok, akikben netán igény mutatkoznék, lehetőséget kapjanak példaképeik megválasztásakor a rendkívüli emberi tulajdonságokkal rendelkezők életútjának a megismerésére is.

A Magellán-szoros rejtelmekkel teli útvonala sok érdekességet rejtegetett. A térségre jellemző kellemetlen időjárás megtapasztalásától megóvott bennünket a Teremtő, ami azt is jelentette, hogy nem volt alkalmunk megismerni sem a tomboló vihar okozta hat–hét méteres hullámok elemi erejét, sem pedig a jeges szelek kíséretében szitáló eső okozta bosszúságot. Verőfényes napfényben élvezhettük a Wulaia Bay csodálatos tájait meg növényvilágát, az örökzöld erdők tavaszi illatát, a különféle bogyótermő bozótosok nyíló virágainak szépségét. A sziklák között ütemesen morajló és rohanó patak ismételten a természet nagyszerűségére, rendkívüliségére emlékeztetett bennünket. Egy idő után kiváltam a csoportból. Egy kőszirtre ültem, becsuktam a szemem, és az érintetlen természet adta hangok harmóniáját igyekeztem a lehető legtökéletesebben átélni.

Micsoda paradicsomi állapotok! Pedig itt voltam, a Földön.

Ebben a kistérségben éltek, amíg ki nem irtották őket a fehér telepesek, a yamanák. Hogy honnan érkeztek, nem tudni, az idő homályába veszett. Csak az biztos velük kapcsolatban – az archeológiai ásatásoknak köszönhetően –, hogy kb. hat–hat és fél ezer évvel ezelőtt jöttek ide, a Beagle-kanális térségébe, de eredetüket mind a mai napig nem sikerült felfedni. Emléküket néhány sátor formájú, ágakból, falevelekből készített öbölparti lakhely őrzi a szigeten. Idejük nagy részét egyébként kenuikban töltötték. Nem szerették a szárazföldi tartózkodást, s feltehetően csak akkor tanyáztak az ideiglenes hajlékaikban, ha az időjárás már igen-igen közbeszólt.