(Molnár Edvárd felvételei)
Vannak előadások, amelyek zavarba hoznak. Valójában sok ilyen előadás van. Nem azért jövök zavarba, mert nem értem, vagy nem vélem érteni. Nem minden olyan bonyolult, mint azt az alkotók elsőre hiszik.
Jelenet a Pass-port Szabadka - A démonok városa c. előadásból
.
A Pass-port első része, a Szabadka – A démonok városa után nem tudtam, mit hoznak majd ki a folytatásból, ez a rész ugyanis annyira sok szimbólummal dolgozott, hogy szinte mindent kilőtt a Szegeddel foglalkozó előadás elől. És persze pozitívan csalódtam, amikor megnéztem Az ördög maga című második részt. Ebben is voltak szimbólumok, sőt a végén egy igen hosszú rész csakis a magyar szimbólumrendszerrel foglalkozik, de nem annyira sűrűen és fullasztóan, ahogy az első rész. Nyilván kíváncsi lettem a harmadikra is. Az Európa visszatér az első rész át- meg átszimbolizált, mindenbe többletjelentést sűrítő megjelenítésmódjához. A három közül ezt érzem a leggyengébbnek, egyébként. Lehet, hogy azért, mert a túl sok jel, jelkép és szimbólum között el is veszett valami.
Mit tudnak rólunk, vajdaságiakról, szabadkaiakról azok, akik Szerbia határain kívül élnek? De azt is megkérdezhetem, hogy mit tudnak Szabadkáról azok, akik Újvidéknél délebbre élnek Szerbiában. Járnak-e turisták Szabadkára? Akarnak-e még a Palicsi-tóban fürödni? Tudjuk-e, ki az a Jovan Nenad cár, és hogy miért figyel minket a városháza mellől, a főtéren? Akarjuk-e tudni? Tudja-e szerb szomszédunk, ki volt Kosztolányi Dezső? Vagy Csépe Imre, aki konkrétan az egyik hozzám közeli utcában lakott? És Medres János? Jó, ezt még a szabadkaiak sem. Pedig ő volt a nagyapám. Mindegy. Szóval, hogy nem tudunk egymásról semmit. És nem is nagyon törekszünk arra, hogy megismerjük egymást. A vajdasági magyarok szeretnek fehér zoknihoz szandált húzni. Vagy a szandálhoz fehér zoknit. A szerbek pedig szeretnek veszekedni és verekedni. Hm. Én például sohasem húznék szandálhoz zoknit, veszekedni viszont szeretek. Akkor én most szerb vagyok? És néha nem azt mondom, hogy burekot, hanem hogy bureket. Akkor most én magyarországi magyar vagyok? De ez később lesz érdekes. (Egyébként mindkét ragozás helyes, átlátszó magánhangzók stb.)
Annyira érdekes, hogy innen nézve Szeged időnként távolabbinak tűnik, mint Újvidék. Pedig alig fél óra alatt ott lehetne lenni. Csak ez a határ. Ez a várakozás, ez a sorakozás, ez a bizalmatlanság, hogy biztosan csempészek valamit, mert a szerbek olyanok, hogy csempésznek, és akinek szerb útlevele van, az szerb, és akkor már biztosan bűnöző.
A Szabadka-előadásban nem lehet elvonatkoztatni a háborútól. Egyik délvidéki háborútól sem. Az utóbbi húsz év folyamatos háborúskodásától. Ahogy attól sem, hogy szerb és magyar ugyan konkrét háborút nem vívott egymással, a mindennapokban mégis folyamatos a harc. Ha kell, macskakővel esnek egymásnak az emberek, ha kell, foggal-körömmel, de mindig, minden esetben szavakkal. Nem baj, ha a másik nem érti, mit mondasz, a hangerő mindent megmagyaráz.
A démonok városa. Inkább szellemváros. Ezzé vált Szabadka. Egy újvidéki ismerősöm azt mondta, régen nagyon szeretett Szabadkára járni, volt benne valami nagyvilági. Mostanában keveset jár ide, mert olyan szürke lett. Nincs benne az a csillogás, az az öröm, ami régen megvolt. Nos, igen, ezt mi is érezzük. De a nagy osztozkodás közben nem maradt nekünk semmi.
Apropó osztozkodás. A kedvenc jelenetem a szabadkás részből a pizzás rész. Amikor öten azon vitáznak, hogyan lehetne egy családi pizzát a legjobban elosztani. A lényeg, hogy nem a legigazságosabban. Soha nem az igazságon van a hangsúly. Van, aki mindjárt enne belőle, van, aki megvárná a társakat. Van, akinek csak a közepe kell, a többit megeheti más. De van olyan is, aki érdem szerint osztana szeleteket. Vagy leszedné a sonkát, sajtot, olajbogyót, gombát, és mindenkinek adna valamennyit mindenből. A vége ennek a vitának nyilván az, hogy egymást eszik meg. Pontosabban a véletlenül az asztalra kerülő Béres Mártát. Ha lehet, ezentúl én is „béres mártás” feltéttel kérem a pizzámat.
Hangsúlyozottan ennek az előadásnak a második része Az ördög maga. Azért mondom, hogy hangsúlyozottan, mert az előadás elején feltűnő ördögfigura többször is visszautal a szabadkai részre. Többször is elmondja, hogy előadása, az ő előadása annak a másiknak a folytatása. És hogy kinek mit jelent a 2004. A határ ezen oldalán élőknek egy szívtörést, a másik oldalon élőknek talán semmit. Talán egy kis sajnálatot.
Határon túli, külhoni, anyaországi, magyarországi, délvidéki, vajdasági magyar, magyar magyar. Mit gondolnak ők egymásról? Mit gondolunk mi egymásról? Milyenek a magyarországi magyarok? Hogyan élnek Magyarországon az emberek? És milyenek a Vajdaságban élők? Lehet itt egyáltalán élni? Ebben a második részben egyebek mellett ezeket a kérdéseket feszegeti a rendező, Urbán András. A vajdaságiak ápolják a hagyományokat, lovaskocsin járnak, megtermelik a kis paprikácskájukat a kis kertecskéjükben, és imádják Magyarországot, olyanok akarnak lenni, mint az anyaországban élők. A vajdaságiak majmok, akik a határ másik oldalán élőket utánozzák. A magyarországiak affektálnak, beképzeltek, utálják egymást, és elkorcsosítják a nyelvet. Nekem nincs kertecském, nem tudom elviselni a rusztikusságot, nem affektálok, nem majmolok, és nem mondom, hogy pipipöri koviubival. Olyan szépek ezek a sztereotípiák. Főleg azoknak, akikre nem illenek.
Tény, hogy számos tévinformáció él egymásról. Még úgy is, hogy létezik az internet, és mindent azonnal meg lehet nézni a világhálón, beszélni lehet, videót küldeni egymásnak egymásról. Pedig nem élünk egymástól olyan távol. Azt olvastam valahol, hogy generációs különbség van a határhoz való viszonyban. Az idősebbek még most is félnek az útlevél- és vámvizsgálattól, míg egyes fiatalok azt sem tudják, mi az az útlevél. Nem tudom, én még nem sorolom magam az idősebbek közé, de nekem nagyon sok útlevelem telt meg pecséttel az évek alatt, és annak ellenére, hogy soha nem volt semmi probléma, nincsenek szép emlékeim arról az időszakról. Ahogy arról sem, hogy félévente vízumot kellett kérnem, hogy Magyarországon tanulhassak. A sok sorban állás tönkretette egyetemi éveimet. Az idegeskedés, hogy milyen papírt kérnek még, mi olyanra lesz szükség, amire eddig nem, és hogy azt hogyan fogom beszerezni úgy, hogy nem tudok átmenni a határon érte. Hogyan jelentkezzek vizsgára, ha még azt sem tudom, hogy meglesz-e minden arra a napra? Ezek nem szép emlékek. Nem volt szép emlék 2004. december 5-e sem. Nem volt kellemes december hatodikán a magyarázkodásokat hallgatni az évfolyamtársaimtól. Hogy ők nem, meg ők inkább el sem mentek, mert nem értenek egyet ezzel az egésszel. Mit gondoltak? Nekem jobb lesz, ha tudom, hogy ők még arra sem képesek, hogy véleményt formáljanak arról, akarják-e, hogy én, akit évek óta ismernek, megkapjam a magyar állampolgárságot. Vagy én igen, csak az a több ezer ember, akit ők nem ismernek, az rohadjon meg ott, ahol van, csak ide ne jöjjön. Oda. Ide-oda. Mi az itthon és mi az otthon. Sokáig nem tudtam eldönteni. És amikor végre döntöttem, akkor mindenki hülyének nézett. Nem ezt várták. Nem ez volt a helyes válasz, csak nem akartak súgni. Nem is erről akartam írni.
A Pass-port Európát a Desiré fesztiválon láthatta először a szabadkai közönség. A trilógia befejező része. És ahogy már előre sejtettük, nem az előző két rész összefoglalásáról van szó, habár felhasználja azok motívumait. Irány Európa, vár minket az EU! Vagy nem. Egyelőre nem úgy tűnik. Habár, sokak szerint, nem is kellene akarnunk ezt a tagságot. Magyarország sem lépett előbbre általa.
Ebben az előadásban van egy rész, ahol a magyar lánynak mindenféle kérdéseket tesznek fel Európáról, és ő nem tud válaszolni. Nem utazott, nem látott világot, nem vett részt nemzetközi dolgokban, nem beszél nyelveket. És mivel ez így van, hangzik az ítélet, ezért ő alacsonyabb rendű a többi ország lakójánál. Lehet ebben igazság, de akkor Szerbia mit keresne az unióban? Mi sem beszélünk nyelveket, nem láttunk világot, és különben is, inkább ne damo Kosovo, mint hogy ilyen feltételekkel belépjünk valami kétes szövetségbe.
Vadállatok vagyunk mi Európának. De hát Zeusz is az volt, amikor bika képében magáévá tette a gyönyörű Európát. De mi még angolul sem beszélünk, hogy legalább valami egységes, közös nyelven megértsük egymást. Habár, nem is akarjuk megérteni. Ahogy nem akar egymásról tudni szerb és magyar, úgy nem akar közös valóságunkról tudni Európa, főleg Nyugat-Európa.
Uniós zászló. Ezt a hatalmas takarót borítja magára a zárójelenetben Béres Márta, miután belefeküdt hatalmas, majdnem színpad nagyságú ágyába. Csak a nagy EU kényelmes párnái között, ahol picik vagyunk, ott aludhatunk majd igazán jó, súgja a jelenet. De csak akkor, ha már kiválasztottuk magunknak az EU-konform spermát, amely megtermékenyíthet minket. Hogy EU-konform utódokat szüljünk, és végül egész Európa EU-konform legyen.
Talán abba az álomban, amit abban a hatalmas ágyban a hatalmas zászló alatt álmodik valaki. A valóságban bármennyi EU-konform tejet ihatunk lefekvés előtt, bármekkora réteg uniós zászlót magunkra teríthetünk, soha nem leszünk EU-konformak. Azt persze nem tudom, hogy jó-e EU-konformnak lenni.
Szembenézés a múlttal
Katona József Színház: A mi osztályunk
.
Van a Jóbarátok sorozatnak egy hálaadási része, amelyben Rachel készíti a süteményt, angol trüffelt. A probléma viszont az, hogy összeragadnak a szakácskönyv lapjai, amit a nem túl gyakorlott szakács nem vesz észre, így a babapiskóta, a lekvár, a vaníliakrém, a málna, a banán és a tejszínhab közé marhahús kerül babbal és hagymával. Hogy mi a probléma? Nos, a krém jó, a lekvár jó, a hús jó. Az egésznek valahogy mégis lábíze van.
Ez jutott eszembe, amíg a Katona József Színház előadását, A mi osztályunkat néztem. A színészek jók, a történet jó, a díszlet jó, a kosztüm is jó, az egész valahogy mégis unalmas. Nem a 120 perc miatt, nem másfél óra után kezdtem el unni, hanem mindjárt az elején. És ez az érzés csak percekre tűnt el.
Tadeusz Słobodzianek lengyel szerző drámája megtörtént eseményeket dolgoz fel. 1941, Lengyelország. Egy kisváros zsidó lakosságát a helyi német szimpatizáns katolikusok bezárták egy pajtába, majd felgyújtották. A szörnyű tettet 60 éven át el tudták titkolni, és csak a 2000-es években derült ki, hogy nem a németek gyilkoltak meg (a darab szerint) 1600 embert, hanem lengyel katolikusok öltek lengyel zsidókat. A helyzet változott is. A „felszabadító” szovjetek idején eljött a bosszú ideje. Aztán megint váltás. Folyamatos szerepcsere.
De nem kell Lengyelországig mennünk, hogy ilyen történeteket halljunk. Magyarországon is volt ilyen, Szerbiában is volt ilyen. Gondoljunk csak Csúrogra vagy az újvidéki hideg napokra. Mi történne, ha erről írna valaki darabot? Be lehetne-e mutatni egy ilyen előadást? Képes lenne-e arra a vajdasági közönség, hogy a saját tetteivel szembenézzen? Nem tudom. Én kíváncsi lennék a megközelítésmódra.
Tadeusz Słobodzianek darabjában, amelyet Máté Gábor rendezett, egy osztályteremben vagyunk. Egyenruhába öltözött diákokat látunk. Mi leszel, ha nagy leszel? Hentes, cipész, tanár, pilóta. Gyermekálmok, amelyek soha nem valósulhatnak meg. A történelem ugyanis korai ébredést hoz. És mi mindezt úgy látjuk, hogy közben nem kell kilépnünk az osztályteremből. Ahogy a szereplőknek sem. A háromszögvonalzóból pisztoly lesz, amellyel ölni lehet, a padokból ágy, amelyen erőszakolni lehet, a szekrényből padlás, ahol bújtatni és bujdokolni lehet. A karakterek egyszerre maradnak diákok és válnak felnőttkori önmagukká. Öregszenek, telik az idő. Pontosabban csak az öregszik, aki túlél. A színészeket úgy válogatták, hogy körülbelül annyi évesek legyenek, mint amennyi éves az általuk játszott szereplő, amikor meghal.
Az osztályterem táblájára felírják a jelenetek számát és az évszámot. Eleinte rendezetten, lassan, majd egyre gyorsabban, zaklatottabban. Ahogy sokasodnak az események, bonyolódnak a szálak, úgy lesz egyre elfeledettebb a tábla. Végül már csak a halottak sorszámozzák a történéseket, szenvtelenül. Ugyanilyen szenvtelen a történetmesélés is. Narratív monológok váltják egymást. Mindenki (író, rendező, színész) az objektivitásra, a távolságtartásra törekszik. Nincs állásfoglalás, nincs ítélkezés, csak a puszta tények, az élettörténetek, sokszor mindkét szempontból. Felálltam. Felállt. Odaléptem. Odalépett.
A legjobban Haumann Péter karaktere fogott meg. Abram Amerikába vándorol családjával, ahol egy teljesen más élet várja, mintha Lengyelországban maradt volna. Értetlenül olvassa egykori osztálytársai leveleit az eseményekről. Segíteni akar, de nem tud. A legszomorúbb és egyben legnevetségesebb is az a többször visszatérő listázás, amelyen veszteségeit összegzi. Hosszan sorolja azokat a családtagjait, akiket Lengyelországban hagyott, akiket ott elveszített a pajtatűzben, akik elhaltak mellőle az évek során, és akiket ő maga után hagy, miután meghal. Olyan ez, mint az Ószövetség családfái: Jákob, Ráhel, Eszter, Lucy, Lee. Amerikában keverednek a nemzetek, a halál azonban halál marad.
Az előadás tíz szereplőjének egyforma figyelem jut, senki sem főbb, mint a másik. Ez néha már zavaró részletességeket eredményez, ha nem figyelünk, lemaradunk az apró nüanszokról karakter és karakter között. A tízből egyik sem főszerep, mert itt nem az egyes személyek egyes sorsa a lényeg, hanem maga a történelem. Az a történelem, amelyet nem látunk, mert végig az osztályteremben maradunk. De legalább nem kell változtatni a díszletet. Esetleg a keresztet váltja sarló és kalapács, majd horogkereszt, végül semmi (vagy visszakerül a kereszt?). Szóval, a történelmet nem látjuk, csak érezzük, érzékeljük, mert megváltoznak a viszonyok, eltűnnek szereplők, hogy krétafehér arccal térjenek vissza kísérteni, vagy hogy beletörődjenek sorsukba (akár az átkeresztelkedésbe, akár a beteljesületlen szerelembe, akár a tehetetlenségbe), beletörődjenek abba, hogy az élet egyeseknek csak egy pillanat, másoknak a végtelennel egyenlő. És hogy a történelmet mégiscsak a győztesek írják.
Nem tudom, mi lehetett a probléma. Nem tudom, mi az, ami miatt nem állt össze nekem ez az előadás. Talán a túlságosan kiművelt mondatok, a túl pontos, nem valóságosnak tűnő mozdulatok tették, talán a nekem nem tetsző lengyel dalok. Biztosan nem a túl „klasszikus” színpadra vitel. De bármi is volt az, számomra ez volt a Desiré fesztivál legunalmasabb előadása.
Ajtó a végtelenbe
Jel Színház: Woyzeck, avagy a szédület karcolata
.
Woyzeck története valahogy bekerült a köztudatba. Az utóbbi 20 év köztudatába. Az én köztudatomba. Nem tudom, hogy van ez. Az utóbbi években több ezzel foglalkozó előadás is született. Lehet, hogy korábban is, nem tudom, nekem úgy tűnik, hogy most. Legalább kettőt ebből láttam is. A Krétakör-félét és a Tom Waits-félét. És akkor most a Nagy József-félét. Ez a három, egy témából táplálkozó előadás teljesen másképpen szól a közönséghez, teljesen más megvilágításba helyezi az egyébként egyszerű(nek tűnő) történetet. Woyzeck egy borbély, akit megcsal a szerelme, ezért ő megöli. Szerelemféltésből elkövetett emberölés, mondanám egy másik médiumban más kontextusban.
A Jel Színház előadásában még az eredeti, Georg Büchner által írt Woyzecknél is látomásosabb, töredékesebb, képszerűbb Woyzecket láthatunk. Kezdjük azzal, hogy ebben az előadásban nem beszélnek. Szinte folyamatosan szól a zene, és a zajok időnként szinte parodisztikussá változtatnak egy-egy jelenetet, de ezzel a szótlansággal olyan erőst hatást érnek el, mint amilyet szavakkal talán nem is lehet. A szavak hiánya egy más, intenzívebb, expresszívebb előadást eredményez. Ne értsenek félre, nem hiányolom a szavakat Nagy József előadásából, csak a Woyzecket eddig mindig szöveggel láttam, mindig volt szavakkal elmesélt történet, és most ez olyan új élményt jelentett, ami elemi erővel hatott rám.
Szavak ugyan nincsenek, de a szédület karcolatában őrület, szerelem, szenvedély, gyilkosság találkozik. Olyan ez kicsit, mint egy Buster Keaton-film, az agyagtól mimikátlan színészek megpróbálnak egymással kiszúrni. A piszkos, szürke ruha sem hat depresszíven ebben a környezetben. Elfolyt festék a nő arcán, széttört, majd újra összerakott tojás, saját máj megkóstolása, ajtó a semmibe, agyagborotválás, és a csak egy pillanatra felmerülő gondolat a borotva másra használásáról. Egy-egy elkapott pillanat, egy-egy karc egy ember életén. A sarokban összekötözve ülő báb, akiről sokáig azt gondoltam, élő ember, és valami fontos lépésre vár csendben, mozdulatlanul. Összecsukló fabiciklik, amelyek a semmibe tartanak. Pontosabban sehová sem tartanak, mert hiába tekerik, nyomják a pedálokat, nem haladnak előre. Ilyenek lehetünk mi mindannyian, amikor tehetetlenségünket nem vesszük észre, és teperünk valami felé, amit soha nem érhetünk el.
A börleszkszerűség ellenére nyomasztó ez a világ, és nyomasztók benne az emberek is. Woyzeck élettörténete azért szívbemarkoló, mert egyszerre egyéni és egyetemes. Ez a szerelemféltés, amit a cikk elején banálisnak és hétköznapinak neveztem, kifejezi az egyes emberek egyes küzdelmét a boldogság, a boldogulás iránt, és a népnek, a lakosságnak, a világ összes emberének küzdelmét. Az állandó rettenetet és a pillanatnyi ideig felvillanó megoldást. Még ha ez rossz megoldás is. A semminél még ez is jobb.
Ahhoz, hogy meglássuk a szépet a Jel Színház előadásában, nem kell ismernünk az eredeti Woyzecket, Büchner darabját. Ahhoz, hogy elvesszünk a mozdulatok szépségében és precizitásában, nem kell tudnunk, mi az eredeti történet. Csak hagynunk kell, hogy ezek a szótlan karakterek magukkal ragadjanak. És kivigyenek az ajtón minket is, valahová, ki tudja, hová, csak el innen.
Minden, ami MILF
Hotel Bulić Színház –Tvornica Kulture: Istenítélettel végezni – part one
.
Senka Bulićtól most azonnal elnézést kell kérnem. Az egyórás előadás első felében ugyanis azt hittem, hogy egy férfit látok a színpadon. Tudom én, hogy a legegyszerűbben úgy lehet megállapítani valakiről, hogy férfi vagy nő, hogy megnézzük, van-e ádámcsutkája, de rossz volt a megvilágítás, nem láttam. Nagyon rossz magyarázat, de szolgáljon itt mégis kifogásként, hogy több nagyon csinos transzvesztitát láttam már, valamint hogy Senka Bulić hangja sok férfiénál is mélyebb.
Azt is mindjárt el kell mondanom, itt az elején, hogy nekem nem tetszett ez az előadás. A hörgések és visítások nem tudtak rám hatni sehogy sem. Azt olvastam a leírásban, hogy az előadás Antonin Artaud hangjátéka alapján jött létre. Elhiszek én mindent a színlapnak és az internetnek, és hiába tudom, hogy most nagyon el kellett volna szállnom a kegyetlenség színházának egyik alapkövétől, de nem tudok ilyen élményekről beszámolni. Senka Bulić előadása a testről szól. A művésznő saját maga végez mindenféléket a saját testével. Vetkőzik, mászik, hörög, sikít, rúdon táncol. A háttérben egy Michelin-ruhás férfi, aki néha segít vetkőzni. Nehéz is lenne egyedül levenni a Jeanne d’Arc jelmezt. De ahogy Szent Johanna választ adott sok kérdésre a kaotikus Franciaországban, úgy nyer lassan értelmet minden a színpadon is. Az installáció mozog, villog, dobol, üvölt és (ahogy már mondtam) rúdon táncol. Ez a rúdtánc az, ami megfogott. Egyáltalán nem érdekel Artaud, sem a könyörtelenség, sem az a patetikus felhő, ami körülveszi. (Azért gondolom, hogy van valami ilyenféle áhítat, mert előadás után a legtöbbet hallott vélemény az volt, hogy hű, ez Artaud-darab volt. Ne értsenek félre, nem azt mondom, hogy semmibe kell venni azt, amit Artaud vagy utódai tettek. Soha nem mondanék olyat, hogy Jean Genet, Peter Brook, Jerzy Grotowski, Eugenio Barba vagy Heiner Müller munkássága nem jó. Egyszerűen csak nem szeretem az istenítést.) Szóval, a rúdtánc. Amikor megláttam a sikongató Jeanne d’Arcot, azt hittem, hogy az a rúd lesz az, amire rákötik és megégetik. Aztán nem. Vagy, ahogy vesszük. Az egy szál alsóneműben előadott erotikus tánc is egyfajta lángolást, egyfajta belső tüzet kíván. És ugyanúgy el tudja emészteni az embert a szexuális vágy, ahogy a húst a lángok.
Nem tetszett az Istenítélet. Ha ez a part one, akkor talán lesz part two is, ami talán szerethetőbbé teszi számomra az előadót és az előadást is.
Vár ránk a munka a kertben
Tiszta Patakok Családja: Szégyen
.
Mi a szégyen? Miért van szégyenérzetünk? Mikor várják el tőlünk leginkább, hogy szégyelljük magunkat? Miért kellene egyáltalán bármiért is szégyellnünk magunkat?
A Pallas Nagylexikona szerint a szégyen egy sajátos kínos érzés, amelyet valamely illetlenség elkövetése alkalmával érzünk. Illetlennek tartunk minden olyan cselekedetet, mondást vagy állapotot, amelyet a társadalmi szokások vagy egyáltalán eltiltanak, vagy nem a nyilvánosság elé szánnak. A gyermek, amíg ezekről a társadalmi szokásokról nem tud semmit, nem is szégyellheti magát. Ember, aki már eltompult a társadalmi konvenció parancsai iránt, kevésbé szégyelli magát, mint a romlatlan lélek. A társadalmi szokások változásával változik a szégyen érzete.
Szeretik ezt a témát a művészek. Játszani vele, túllépni rajta, próbálgatni a határokat, ki jön előbb zavarba, ki veszi magára a látottakat, hallottakat.
A Szégyen a Tiszta Patakok Családja formáció előadása. Performansz. Fehér ruhás emberekkel és sok-sok mozgással. Azt hittem először, hogy nem is beszélnek majd benne, de csak megszólaltak. Zajok, csörgések, vödör, alma, gumicsizma. Dobognak, futkároznak a színészek (?) a színpadon. Az egész kicsit olyan, mintha a pszichiátrián lennék, szabad foglalkozás idején. Az előadás mottója: a szégyen mentheti meg a világot. Én felteszem a kérdést: csak a szégyen mentheti meg a világot? Gondolom, ha valaki elszégyelli magát egy tett után, vagy szégyenérzetből meg sem tesz valamit, akkor jobb, mint hogyha fásultságában, hidegségében bármire képes lenne.
Van tehát ez a hat ember egyen fehér ruhában, gumicsizmában. Ők lennének a Paradicsom kertészei? Kigyomlálják mindazt, ami káros, amitől nem működik a világ? És ha megtisztítják a világot mindattól a rossztól, ami most benne létezik, akkor minden ember újra boldogan egymás mellett élhet, mint farkas és bárány és medve és oroszlán.
Vagy egyáltalán nincsen ebben az előadásban semmi ilyesmi. Csak valami filozofikus nyugalom. Valami voltaire-i műveljük kertjeinket. Az is a Candide-ban van, hogy a munka elűzi a három legrosszabbat: a bűnt, az uralmat és a szükséget. És kigyomlálhatjuk vele a világból a szégyenteleneket is. A lényeg, hogy térjünk vissza a természetbe, mert ott jó. A természet mindenkit befogad, ott nem kell szégyenkeznünk, de nem is lesz miért szégyenkezni.
Ha belegondolok, ez az előadás is olyan, mint egy álom. Irreálisan követik egymást az események, nincs linearitás, nincs történet sem, nem is kell hogy legyen. Sodródunk. És végül jól érezzük magunkat, örülünk, hogy itt lehettünk, még ha nem is értettünk meg mindent az előadásból. A szégyenérzet? Nos, sajnos az továbbra sincs bennem.
MARKOVICS ANNAMÁRIA
