Egyetemi tanulmányaim során a népmondák kapcsán Dömötör Tekla az óráin vissza-visszatérő példaként emlegette a címben kiemelt novellamesét, olyan összefüggésben, hogy az egyes műfajok elhatárolása, besorolása néha komoly aggályokat vethet fel a kutatóban.
A professzor asszony abban az időben gondozta és látta el jegyzetekkel Szabó Lajos taktaszadai mondagyűjteményét, amely 1975-ben jelent meg. A Magyar novellamesék típuskatalógusa az Ibikosz darvai szövegcsaládot két típusba sorolja: az AaTh 960 A nap mindent kiderít, illetve a 960A Ibikosz darvai típusba, ezzel jelezve, hogy rokon történetekről van szó. Az első típusnál a forgószelet és a holdfényt hívja tanúnak az áldozat, hogy sok év után felfedjék a gyilkosát, a másik típusnál a gyilkosság tanúi darvak. Sok év elmúltával a repülő darvak láttán a gonosztevő elneveti magát, s így derül fény a gyilkosságra.
Benedek Katalin a mesekatalógusban mindössze 11 változattal számol, azok közül hét a Szabó Lajos-féle taktaszadai mondakötetben olvasható. A szócikk végén utalást találunk arra, hogy a magyar változatok közel állnak a hiedelemmondai megfogalmazáshoz. Hátterükben írásos változat is felfedezhető, a katalógus készítője Schram Ferenc (1963-ban az Ethnographiában megjelent) tanulmányára utal, amelyben a szerző Pázmány Péter prédikációinak népköltészeti vonatkozásait ismertette.
A Pázmány-féle prédikáció alapja a Plutharchosból való, melynek lényege az, hogy egy ifjú kegyetlenül megöli édesapját, aki a madárfiókák láttán folyton azt hallja, hogy azok Vér-árulót, Atya-öldöklőt csivitelnek, ennek hatására vallja be szörnyű tettét. Benedek Katalin nem számol viszont a protestáns prédikátor, Bornemissza Péter Ördögi kísértetek munkájával. A kötet huszadik tételéről Péter László mutatta ki a népmesékkel való kapcsolatát, és felsorolja azokat a publikációkat, melyekben az Ibikosz mesetípust 1956-ig közölték: Kovács Ágnes, Beke Ödön, Dömötör Sándor, Katona Imre, Schreiber Sándor. Ezek az adatok viszont hiányoznak a mesekatalógus jegyzetei közül.
Jung Károly 1997-ben a Hungarológiai Közleményekben egy hosszabb tanulmányban foglalkozik az Aath 960 számú típuscsalád kultúrtörténeti, filológiai, népmondai, népmesei vonatkozásaival. 2001-ben, amikor újraközölte az Ibikosz kérdéskörről szóló tanulmányát A Pannoniai Énektől a Mária-lányokig kötetben, jó szokásához híven külön jegyzetekben foglalta össze az újabb kutatások eredményét, joggal állapította meg, ezt a mondatípust sikerült a legalaposabban feldolgozni a magyar mondák világából.
A titokzatos gyilkosság kiderülésének ez a módja egész Európában ismert Spanyolországtól Oroszországig. Legtöbb variánsát a német nyelvterületen, illetve a mediterrán világban gyűjtötték össze, a magyar nyelvterületen Jung Károly huszonnégy variánssal számol. A Vajdasági magyar népmese-katalógusban négy szöveget találtunk: a törökbecsei történetet, a Nap mindent kiderít címűt, három szöveg viszont az Ibikosz darvai csoportba került. Kettőt Szabadka környékén, Ludason, illetve Csikérián gyűjtöttem, a harmadik Fodor Erzsébet szövege, melyet Kalapis Zoltánnak küldött el, aminek A szegény ember és a zsidó címet adta.
A Jung-tanulmány megjelenése után az Ibikosz-problémakör fölkeltette a folkloristák érdeklődését, Ujváry Zoltán a Pázmány- és Bornemissza-kérdéskört vizsgálja újabb szempontok alapján. Grynaeus Tamás azokat a mondákat vizsgálja, amelyekben a gyilkos az ördögszekér láttán vallja be feleségének, hogy korábban meggyilkolta barátját. Nyolc ilyen változatot ismert a szerző. Szerinte azok összefüggésben vannak a nyelvjárási adatokkal: ahol az ördögszekér növényt ballangó néven ismerik, ott az Ibikosz darvainak a ballangós változatát mesélik. Elterjedése szorosan kapcsolódik a Tisza vonalához, ennek alapján a mondának egy sztyeppei alcsoportjával számol.
Erre a tanulmányra reflektált ismét Jung Károly Adatok a ballangó kóró (Eryngium campestre L) elterjedéséhez című tanulmányában, amelyben a szerb variánsok alapján Grynaeus megállapítását igazolja.
Az ördögszekérnek kiterjedt telephelyei voltak mifelénk: a homokos, szikes legelők gyakori gyomnövénye. A nyolcvanas években, amikor a lakóház szókincséhez gyűjtöttem az adatokat, Kelebián, Topolyán, Martonoson, Ludason is ismerték ballangó néven. Martonoson a pásztorok haragudtak rá, mert félelmetes volt, nem véletlen a köznyelvi megnevezése – ördögszekér. Egy martonosi idős pásztor így vélekedett róla:
„A ballangó az paré, ősszē nagyon vigyázni köllött a pásztornak arra jószágra, mër a szeles időben úgy hëmpërgette a szél, mër a jószág mëgijed tőle.”
Ómoravicán az ördögszekér a tarló végében nőtt, bondornak nevezték. Valamennyi kutatóponton emlékeztek arra, hogy amikor még kemencével fűtöttek, a szegény ember tüzelője volt.
Nálunk lányegesen ismertebb ez a történet, mint ahogy az a különböző tanulmányokból, illetve a Vajdasági magyar népmese-katalógusból kitűnik. A nyolc változatból, mellyel Grynaeus számol, hármat mifelénk gyűjtöttek: a sándoregyházit, a ludasit és a magyarkanizsait. A törökbecsei szövegben is van utalás a ballangóra. Öt adatközlő is tudta, hogy a gyilkosságot – Balcsák Margit szavaival élve – még a ballangó is elárulja. Ismerte a történetet a radanováci Sebők Valéria, a ludasi Szalai Emília. Feltételezem, hogy a fehértelepi magyarok is hallottak a titok efféle felfedéséről.
Szabadkán nem csak a szegedi kirajzású magyarok körében közkedvelt ez a történet, itteni bunyevácok is tudnak arról, hogy az ördögszekér láttán vallja be a gyilkos a tettét.
Csikérián a táltosok viselt dolgai mellett erről is mesélt Kata Tumbas, de a Marko Peić–Grgo Bačlija: Rečnik bačkih bunjevaca nyelvjárásszótárban olvasható a prcov szócikknél: „bodlikavi korov (zbog slabog korena vetar ga lako kida i kotrija po njivi. – Čovik ga je lipo molio, da ga ne ubije jel ako niko drugi prcov će odat.”
Katona Imre 1950-ben írt közleményében jegyezte meg, hogy ebből a típusból „bőségben vannak történetek”. Valóban így van ez, csak a népmese-katalógusok nem igazolják ezt a megállapítást, a kutatók ugyan feljegyzik őket, sajnos azonban nem minden esetben publikálják. Meggyőződésem, hogy mifelénk a legismertebb hiedelemmonda egyike, melynek – mint láttuk – több ezer éves művelődéstörténeti háttere van.
