– Eltűnt a gyertya!
Ezzel a felkiáltással fogadott Pityuka az első délutános napunkon. Az a gyertya, amelyiket elsős koruk óta minden decemberben elővettünk a nagy szekrényből. Egy szép, díszes dobozban tartottuk néhány aranyszínű fenyődísszel, egy megsárgult, hímzett terítővel és egy aprócska, kopott műfenyővel együtt. Szegényes, iskolai relikviák, amelyek már elválaszthatatlanul hozzátartoznak a várakozás idejéhez.
Advent idején minden este gyertyát gyújtunk a tanítási nap végén. Régi hagyomány, amihez minden gyerek ragaszkodik. Készülnek rá, el nem felejtenék egyetlen napon sem. Ilyenkor nem fontos az utolsó csöngetés után kirohanni a tanteremből, az idő másképp múlik – rohanás helyett ballagni kezd.
Kávai Rita: Mikulás (J. J. Zmaj Általános Iskola, Szabadka)
A bombázások utáni télen kezdődött. Második osztályosokat tanítottam, jó kis osztályt. Már akkor is szokás volt, hogy a Mikulás az iskolába is eljött. Akkoriban csak egy-egy szem cukorkát hozott. A „Tanító Mikulás” nem volt gazdag sose, akkor pedig különösen nehéz idők jártak rá. Mindig tornaóra alatt jött, amíg az osztály a tornateremben volt. Mire visszaértek, már ott várta őket az ajándék. Abban az évben a maréknyi cukorkát nem akartuk a cipőikbe szétosztani titkos szövetségesünkkel, Kornéllal, aki – azóta is – december hatodikán, a tornaórák ideje alatt csendben járja a folyosókat, s nagy gonddal rakja a megbeszélt helyekre az apró ajándékokat.
Úgy gondoltam, egy díszes tálban, a tanári asztalon helyezzük el a meglepetést, mellette pedig meggyújtunk egy gyertyát. Hogy ne legyen félreértés, egy kopott Mikulás-bábot is odatettünk. Sejtelmesen világított a gyertya a félhomályban, amikor a másodikosok beléptek az ajtón. A hátuk mögül figyeltem őket: az én ajándékom, hogy láthatom őket.
Nem rohantak, nem is kiabáltak, mint előző évben. Körbeállták az asztalt, néhányan súgva mondták: „A Mikulás!” Nem nyúltak hozzá a cukorkához, csak nézték a gyertyafényt áhítattal. Aztán elkezdtek énekelni valami karácsonyi gyerekdalt. Soha azelőtt nem tapasztaltam ilyet, de abban biztos voltam, hogy ezt ezután elő kell varázsolnom minden karácsonykor: hagyomány született.
Idén is került másik gyertya, s esténként énekelünk az asztal körül. Amikor vége az éneknek, mindenki csendben, komolyan gondol valami jóra, szépre, amit nagyon szeretne. A gyertyafény jótékony homályában vagány, verekedős fiúk csukott szemmel, átszellemült arccal koncentrálnak valami titkos dologra. Néhány kislány összekulcsolja a kezét. Nem biztos, hogy imát mond magában, de abban biztos vagyok, hogy meghallgatják. Mert tiszta gondolatok ezek, ártatlanok, jók, és szeretet van bennük.
Mondhatja bárki, hogy ez giccses vagy édeskés. Nem tudom.
A tanító feladatai közé tartozik az is, hogy az agresszív, erőszakos viselkedést megelőzze, megakadályozza. Nincs erre más mód, csak ha a gyerekek ismerik saját érzéseiket, ki tudják fejezni őket, s ezáltal tudatosan képesek ellenőrizni és irányítani őket. Úgy gondolom, hogy az ilyen és hasonló hagyományok, közös élmények tudják ezt a legjobban elősegíteni. Csak a megérzésemre hagyatkozom, amikor úgy gondolom, hogy amíg spontán, amíg igénylik a gyerekek, addig hasznos és hatékony. Évek óta nem kellett figyelmeztetnem őket a gyertyagyújtásra. Ők szóltak nekem, hogy ne felejtsem el. Pedig a bombázások óta már elment néhány generáció az iskolából. A hagyományt továbbadják a kicsiknek, azok természetesnek élik meg, s alkalmazzák a lélek karbantartásához, és az is előfordul, hogy a gyógyításához.
