A zentai Boros Nándort és a Kapaszkodó együttest Zentán valószínűleg a legtöbb gyerek és felnőtt ismeri. Hol könyvbemutatókon, hol tárlatokon, hol ifjúsági vagy óvodásoknak szóló rendezvényeken bukkannak fel, és dalaikkal, megzenésített verseikkel szórakoztatják a nagyérdeműt.
Hogy kezdődött a zenei pályád?
– A zeneiskolában harmonikázni tanultam, és amikor a külföldi rokonok hazalátogattak, szüleim mindig a szoba közepére ültettek egy hokedlire, és be kellett mutatni a tudományomat. Az elszármazott rokonok rendszerint megkönnyezték, amikor elhúztam a Kis lak áll a nagy Duna mentében dalt, és ez maradandó élmény volt. Ami elindított a gitáros-, énekesi pályán, az az volt, hogy kilencedikes koromban a bécsi nagynéném megvette nekem életem első gitárját.
Akkor már a baráti körömbe tartozott Vass László és Göblös Dezső, akik befutott zenészeknek számítottak. Felkaroltak, ők mutogatták meg az első akkordokat, ők foglalkoztak velem. Mivel kezdtem komolyodni, és úgy éreztem, zeneileg is elég képzett vagyok már, egyszer csak a Veritas nevű rockegyüttes frontembere lettem. Ez egy menő együttes volt Zentán. Az akkori helybeli ifjúsági szövetség segített bennünket, és ennek köszönhetően nagy happeningeken vettünk részt. Ezek egynapos nagy bulik voltak, melyeken a legjobb rockegyüttesek jöttek össze, és egész nap, egész éjjel tomboltunk. Az egyik legnagyobb fellépésünk a horgosi kastélynál volt, ahol több ezer ember előtt játszottunk, a másik pedig Letenkán. Angolul, szerbül, magyarul énekeltük a menő dalokat, voltak saját szerzeményeink is, és mi ezt nagyon élveztük.
Milyen út vezetett a rocktól a megzenésített versekig?
– Göblös Dezső egy alkalommal Balogh Virág Lászlót (Mózes), Tóth Bojnik Zsoltot és engem is elhívott magához, és azt mondta, vigyük magunkkal a gitárunkat is. Elkezdtünk zenélgetni, és arra jöttünk rá, hogy ez nagyon jó dolog így együtt. Ráfogtuk, hogy megalakítottuk a Szegénylegények nevű együttest, és évekig együtt dolgoztunk. Időközben nagyon sok beugró zenészünk volt. Csak ezután kezdett összeállni a Zyntharew együttes, ott már Dankó Jutka volt a fuvolásunk, Kaszás Éva a csellósunk, Verebes Ernő, Dukić Zorán meg én a gitáros-énekesek. Ez azért volt szép periódus, mert Verebes Ernőnek is sok szép saját dala volt, Beszédes István és Balogh Virág László dalait is használtuk, vagyis nagyon sokszínű volt a repertoárunk. Ebben az időszakban következett be az, hogy elmentünk Pécsre megmérettetni magunkat az énekelt versek fesztiváljára. Meg se fordult a fejünkben, hogy labdába rúghatunk, hiszen a magyarországi résztvevők mind jól képzett zenészek voltak, és régóta foglalkoztak énekelt versekkel. Az ottaniak általában a Kalákát utánozták, mi meg ezzel a bácskai lélekkel újszerűek voltunk nekik, és megnyertük a fesztivált. Ez akkora élmény volt, hogy ebből táplálkozva gondoltuk ki, egy ilyen fesztivált Zentán is megpróbálunk meghonosítani, és sikerült is.
Jó ideje már Kapaszkodó a nevetek. Hogy lett a Zyntharewből Kapaszkodó?
– A pécsi fesztivál után egy darabig még működtünk, közben új tagoknak köszönhetően rockos hangzásra is váltottunk. A Zyntharew mellett egy új felállás is született, és ebből lett a Kapaszkodó. együttes. A Kapaszkodóban elég sok zenész megfordult, próbálgattuk magunkat, és rájöttünk, az se jó, ha túl sokan vagyunk. Addig formálódtunk, míg kikristályosodott az a legjobb felállás, amikor Szabó Zsófia, Balogh Virág László, Martonosi Zsolt és én játszunk együtt. Hárman énekelünk, Mózes meg én gitározunk, Szabó Zsófi, ha kell, billentyűs és ritmushangszereket is használ, Zsolt pedig nagyon jó basszusgitáros, így kerek, így egész a Kapaszkodó. Mind a négyen szeretettel csináljuk, szeretünk együtt lenni, hasonló a hozzáállásunk, habár egyre nehezebb megoldani a próbákat, hiszen a másik három családban vagy baba született, vagy baba születését várják. Egyébként már nem is hajtjuk annyira a fellépéseket, ha valahová meghívnak bennünket, szívesen elmegyünk, és több helyre rendszeresen visszajárunk, de ha nincs fellépés, az sem baj, muzsikálunk magunknak.
Miket énekeltek a Kapaszkodóval?
– Nagyon sokszínű a repertoárunk. A korábbi periódusban az volt a nagy szerencsék, hogy Balogh Virágnak, Beszédesnek, Verebesnek rengeteg saját dala és megzenésített verseik voltak, tehát nekem eszembe sem jutott zenésíteni. Az volt a jó, hogy a három személy három különböző stílust képviselt, és ezzel szépen haladtunk. Most Balogh Virágnak van sok saját dala, meg én is zenésítek verseket. Balogh Virág dalai teljesen mások, mint a megzenésített versek, és így gazdag és sokszínű a mostani repertoárunk is. Ami engem illet, saját dalokat nem írok, mert a könyvtárban versközelben vagyok, és annyi a veretes, megzenésítésre alkalmas vers, hogy én azoknak a nyomába sem érhetek, így nem is próbálkozom. Ha adott a hangulatom, kikeresgélem a verseket, és kihívás őket megzenésíteni. Ha kell, három-négyféle műsorral ki tudunk állni. Zenélünk óvodásoknak-alsósoknak, felsősöknek meg középiskolásoknak, és van felnőtteknek szóló műsorunk is. Megtörténik, hogy egyszerre két helyre is hivatalosak vagyunk, ilyenkor két részre oszlunk, és kétfelé megyünk.
Miért jó zenélni?
– A legfontosabb, hogy ez egy olyan műfaj, mellyel adni tudunk valamit. Nagyon jó érzés azt látni, hogy a muzsikánkból, a megzenésített verseinkből áradó érzés székbe nyomja a gyereket, a felnőttet, és a koncertjeinkről feltöltődve mennek haza. Úgy távoznak, hogy kaptak valamit tőlünk. Egy alkalommal Radványi Balázsnak Budapesten azon siránkoztam, milyen nehéz nekünk itthon, milyen kevés a pénz, meg hasonlók, és ő akkor azt mondta, azzal törődjek, milyen keveseknek adatik meg a világban, hogy nyomot hagyjanak maguk után, és nekünk ez megadatott, becsüljük meg. Igaza volt. Azóta ajándékként tekintek a tevékenységünkre, ajándék nekünk is és másoknak is. A zenekari munkásság mellett évek óta pódiumjellegű műsort is készítünk, Domány Zoltán előadóművésszel már több ilyen műsorunk is van. Számomra ez legalább olyan értékű, mint az együttessel való munka. A legutóbbi műsorunk címe Magyarnak lenni, ezzel is tájolunk, és ezzel is megdobogtatjuk az emberek szívét.
