A zentai Városi Múzeumban július 19-éig volt megtekinthető a Vajdasági Magyar Folklórközpont Aszálak és az agyag elnevezésű kiállítása. A tárlaton az alapfokú szövő- és fazekastanfolyam idei végzős hallgatóinak az alkotásait tekinthette meg a nagyérdemű.
A Vajdasági Magyar Folklórközpont (VMF) 15 éve folyamatosan megszervezi képzését mindazok a felnőtteknek, akik érdeklődnek a magyar népművészet tárgyi hagyatéka és a népi kismesterségek iránt, illetve valamelyik szakággal behatóan kívánnak foglalkozni, akár keresetkiegészítés, akár vállalkozói szándékkal, a tárgyalkotó népművészet alkotójaként stb. A 140 órás alapfokú képzés befejeztével a tanulók záróvizsgát tehetnek, amelyről tanúsítványt kapnak, s ezzel beiratkozhatnak a képzés második évére.
A kiállítás tárgyai a tavalyi iskola hallgatóinak az alkotásai voltak. Valamennyi kiállított alkotás egyben használati tárgy is, amelyet hagyományos technikával, természetes alapanyagból készítettek a ma embere számára. A mutatós tároló-, sütő- és főzőedények, a rongyszőnyegek és gyapjúszőttesek, köznapi és ünnepi alkalmakra használható vásznak a Kárpát-medence magyarsága körében leggyakrabban előforduló formai jegyeket, díszítményt és színeket mutatták, felidézve egy letűnt világot, amelynek értékei részben a táj sajátosságai is.
A kiállításon Csordás Erika és Dér Veronika, Jurišin M. Margit szabadkai, Forgács István óbecsei, Kerekes Orsolya bácskossuthfalvi és Pap Katalin zentai szövő, illetve Bábi Kornélia topolyai, Fábián Jennifer szabadkai, Forgács Csilla és Forgács Ottó óbecsei fazekasok munkáit mutatták be. Zenta előtt ezt a kiállítást Óbecsén és Szabadkán is bemutatták, de a közeljövőben el fog jutni tartományunk több településére is, elsősorban azokra a helyekre, ahol a tanfolyam hallgatói élnek. A kiállítás következő állomása feltehetőleg Topolya lesz.
Egy kis szövő- és fazekastörténelem
A fazekasság, az agyagművesség az emberiség ősi mestersége. A fazekasmestert tájnyelven gelencsérnek (szláv), gerencsérnek, vagy például Zenta környékén gölöncsérnek is nevezik.
A legkorábbi ismert fazekasság az ősi Japán területén alakult ki időszámításunk előtt a 10. évezredben. I.István király 1015–31 között adományozta a Veszprém-völgyi görög apácáknak Gerencsérpusztát Bakonytamási határában, amelyet az adományozott falvak között fazekasközségként tüntettek fel. Szép számmal kerültek elő a mesterség meglétét bizonyító tárgyak is, amelyek részben a korabeli sírok, részben a telephelyek tartozékai, fazék formájú sírkerámiák, a telephelyekről egyszerű fazék és cserépbográcsok vagy agyagüstök töredékei. Mivel a cserépbográcsok nemcsak a véglegesen megtelepedett magyarság telephelyein találhatók meg, hanem mindenütt, ahol addig megfordultak, a magyar népi kerámia eredetének, a mesterség előzményeinek problémája kétféleképpen tehető fel: magával hozta-e a mesterség ismeretét, vagy az itt talált lakosságtól tanulta a magyarság? – 1. A két háború között közzétett régészeti munkákból kitűnik, hogy a letelepedő magyarság az előttük itt élő avarság és a szláv lakosság által készített edényeket használta, majd a szlávoktól tanulták a mesterséget. „Majdnem bizonyos, hogy első fazekasaink (gölöncsérek) itt talált avar és szláv mesterek voltak” – írja László Gyula egyik 1944-ben megjelent munkájában. Nagy vonalaiban ugyanezt az elképzelést adja tovább Domanovszky György is az 1940-es években publikált, a magyar népi kerámiát összefoglaló könyvében. – 2. A két háború között a cserépbográcsok által felvetett problémával több kutató is foglalkozott. Szőke Béla az 1950-es években mintegy az addigiakat összefoglalva és a saját kutatásait is közreadva megállapította: a cserépbográcsok legkorábbi magyarországi darabjai a 9. sz. első feléből valók, a legutolsók a 13. sz.-ból. Formájuk gömbölyű, peremük széles, a belső részén mindig párosával és szemben elhelyezett és függőleges átfúrt fülekkel ellátott, melyek arra szolgáltak, hogy a felfüggesztett zsinórt a lángtól megóvják, ugyanis ezeket a nyílt lángon való főzéshez használták. Mindig a települések táján találhatók, feltehetően főleg halászok, pásztorok szállásai körül. A Kárpát-medencében a magyar etnikumú területeken lelhetők fel. A 13. sz. után már nem találhatók meg a régészeti anyagban, s ezt a félnomád életmód megszűnésével hozza kapcsolatba Szőke Béla, Dienes István közlése alapján. (Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon). A népi kerámia a XIX. század végén élte virágkorát a falusi és a városi lakosság körében. A népi cserépedények készítői a Vajdaságban a helyi igényeknek igyekeztek eleget tenni, s nem szakosodtak egyfajta edényforma készítésére. Kisebb műhelyek működtek Magyarkanizsán, Martonoson, Zentán, Óbecsén stb., s a mesterek általában a mindennapi használatra szánt eszközöket, illetve edényeket készítettek (korsót, köpülőt, kancsót, bögrét, poharat, fazekat stb.), de egyedi darabok is kikerültek a műhelyeikből (csutorák, perselyek stb.). A nagyobb fazekasközpontok mestereivel ellentétben nem tömörültek céhekbe, s közülük néhányan nem is váltották ki az ipart. Elsősorban parasztmunkából éltek, és csak idényszerűen dolgoztak az agyaggal, minden munkafolyamatot szinte egyedül, illetve családi segítséggel végeztek. A modern konyhai eszközök megjelenésével viszont a gölöncsérek fénykora is véget ért.
A fazekassághoz hasonlóan a szövés kezdete is a civilizáció kialakulásához vezethető vissza.
Eleinte faágakból összetoldott keretet vagy rámát használtak szövéshez, a fonalat pedig természetes szálak, például hasított sás adták. Az i.e.6. századi görög vázaleletek díszítésén szövőket is láthatunk más mesterségek megjelenítésével együtt. Közismert az Odüsszeiából Pénelopé szövőszéke, amelyhez teljesen hasonlóak láthatók szerte a világban a múzeumokban, skanzenekben, és még ma is használatosak a népi mesterségeket űzők körében. A szövőszék már egyszerű gépnek tekinthető. Az ipari forradalom hajnalán a szövőgép is megszületett.
