Az író arról ír, amit a legjobban ismer

A Híd Irodalmi Díj és a Szirmai Károly Irodalmi Díj  bírálóbizottsága is idén az elismeréseket Sándor Zoltán írónak, lapunk újságírójának, szerkesztőjének ítélte az Apátlanok című novelláskötetéért, amely a zentai zEtna Kiadónál látott napvilágot. Huszonegy év alatt tíz kötete jelent meg Sándor Zoltánnak, a legutóbbi éppen a szerző ötvenedik születésnapjára, ami ráadásul a zEtna Kiadó Vulkáni Helikon elnevezésű sorozatának 50. könyve. Habár versekkel indult, prózaíró lett, párhuzamosan ír novellákat, elbeszéléseket és a munkájából kifolyólag esszéket, kritikákat, recenziókat, emellett filmekről és könyvekről is értekezik.

A lapunk szerkesztőjének legújabb novelláskötetében szereplő szövegek olyan napjainkban igencsak időszerű kérdésekre keresnek választ, amelyek szinte naponta felmerülnek mindannyiunkban. Prózavilágáról, az irodalom funkciójáról, a szemléletformálásról, erkölcsi és vallási kérdésekről, valamint az Apátlanok üzenetéről is beszélgettünk vele.

A Szirmai Károly Irodalmi Díjat és a Híd Irodalmi Díjat ítélték oda neked pár nap eltéréssel ugyanarra a kötetre. Ez nem szokványos. Hogyan élted meg a gyorsan egymás után jött elismeréseket?

– Meglepődtem. Talán ez a legpontosabb kifejezés. Különösen jólesett néhány levél, üzenet, telefonhívás a barátok, ismerősök részéről a díjak odaítélését követően. Annak pedig külön örülök, hogy ismételten ráirányították a figyelmet a könyvre. Ez a beszélgetés is ezt bizonyítja.

A novella az igazi műfajod? A novella fegyelemre inti az íróját?

– Igen. És még egyszer igen. A magyar (és nem csak a magyar) irodalom meglehetősen regényközpontú, ahol a novella mostohagyereknek számít. Ennek számos oka lehet: esztétikai, olvasásszociológiai, kereskedelmi szempontok egyaránt hozzájárulnak ehhez az állapothoz. Ez bizonyos mértékben magyarázható a novella összetettségével. Egy regénnyel szemben nem elvárás, hogy minden sora remekmű legyen, a novella ellenben nem tűri a felesleges szószaporítást, tömören kell ábrázolnia egy teljes világot: fordulatos történetet, emberi viszonyokat, társadalmi hátteret. Ilyen tekintetben a novella valóban fegyelemre int, nem teszi lehetővé a kalandozást. Az Apátlanok több darabjában is megpróbáltam úgy kiragadni egy élettörténet legjellegzetesebb mozzanatait, hogy egy egész lehetséges regény benne legyen.

Kritikakötetednek a Korunk lenyomata címet adtad, de novelláidra is ez jellemző: a jelenkor valósága egy kis mágiával fűszerezve. Egyetértesz ezzel?

– Az író arról ír, amit a legjobban ismer. A szárnyaló képzelet elvileg ugyan határtalan, de annak is megszabja a határait az alkotó fantáziavilága, ami meglátásom szerint szoros kapcsolatban áll az író ismeretanyagával. Prózavilágom többé-kevésbé három különböző részre különíthető el: az első az otthonnal foglalkozik, egy fiktív bánáti falu, Máriafalva (szülőhelyem Muzsla mintájára) áll a középpontjában (ide tartoznak a Föltámad a szél című kötetbe gyűjtött novellák), a másik csoport társadalmi kérdésekre reflektál, erkölcsi kérdéseket boncolgat (Térdről a világ; A gonosz átváltozása), és vannak a világba vetett ember önmarcangoló töprengéseiről szóló abszurd történetek, amelyeket leginkább J. K. nevű visszatérő hősöm képvisel. Prózámból tagadhatatlanul visszaköszön a valóság, igyekszem azonban olyan mélyrétegeket teremteni egy-egy műben, amelyek kitágíthatják az adott történet értelmezhetőségét, s amelyeket különböző habitusú olvasók különböző módon értelmezhetnek és élhetnek meg. Ezen mélyrétegek közé tartozik többek között a csoda vagy az álom is. Nevezhető ez akár mágikus realizmusnak, de ez a fogalom inkább a latin-amerikai irodalom sajátja, én jobban szeretem a gioni dúsított realizmus kifejezést használni.

Az Apátlanok című kötet alcíme Vallomások, a benne szereplő elbeszélések pedig első személyben íródtak. Korábban még nem jelent meg olyan köteted, amelyben első személyben szólalnak meg a hősök. Miért döntöttél az egyes szám első személye mellett? Hogyan találtad meg az elbeszélők egyéni hangját és nyelvezetét?

– Arra törekszem, hogy minden prózakötetem kompakt egységet alkosson. Az Apátlanok esetében az összekötő kapcsot éppen az első személyben történő megszólalás képezi. Természetesen már az elbeszélések megírása közben tudtam, mit szeretnék, ezért kifejezetten ügyeltem arra, hogy a narrátor hogyan nyilvánul meg, miket mond, vagy miket hallgat el, ugyanis a nyelvhasználat sokat elárul az adott karakterről. Egyik-másik történet esetében hosszú előtörténetet írtam az elbeszélő hősről, hogy minél jobban megismerjem, minél inkább a bőrébe tudjak bújni, és tisztában legyek azzal, hogy az adott szituációban hogyan reagálna. Talán éppen a vallomásos megszólalásmódnak köszönhetően sikerült a megfelelő arányban egybegyúrnom a számomra fontos témákat, mint amilyen a metafizikai, az erkölcsi és a társadalmi kérdések boncolgatása, vagy az otthon motívuma.

Miért választottad az Apátlanok címet? Hogyan foglalja össze a kötet novelláiban megjelenő fő gondolatokat? Milyen üzenetet hordoz és mit szerettél volna átadni vele?

– Az Apátlanok cím az apátlanság fogalmára vonatkozik, elsősorban átvitt értelemben. Társadalmi tekintetben a gyökértelenségre, a támasz nélküliségre értendő, s mint ilyen, azt vizsgálja, a politikai események hogyan befolyásolják vagy befolyásolhatják akár az egyén, akár egy közösség sorsának alakulását. Metafizikai tekintetben ugyanakkor az apátlanság fogalom alkalmas a világba vetett ember kozmikus magányának az érzékeltetésére.

A kötetedben sok társadalmi és lélektani kérdés felmerül. Hogyan látod az irodalom felelősségét ezekben a témákban?

– Kerülni szoktam az afféle kijelentéseket, mint amilyenek az irodalom (vagy akár író) felelőssége, üzenete, feladata és hasonlók. Nem feltétlenül azért, mert nincsenek ilyenek, hanem inkább azért, mert nem lehetnek efféle elvárások az irodalommal (és az íróval) szemben. Az irodalom funkciója igencsak szövevényes, lényege azonban mindenképpen a gondolatébresztés. Amikor szépirodalmat olvasunk, információkat gyűjtünk, újat tanulunk, szórakozunk, a legfontosabb azonban, hogy a hősök helyébe képzelve magunkat átérezzük motivációikat, és az ő szemszögükből látjuk a világot. Hús-vér emberek belső vívódását, párbeszédét, döntéskényszerét, helyes lépéseit és baklövéseit követve nyomon empatikusabbá válunk. Ily módon fejleszti az olvasás az érzelmi intelligenciánkat, ami által az életben is könnyebben tudunk azonosulni másokkal, akkor is, ha nem minden kérdésben értünk vele egyet. Társadalmi téren pedig mindenképpen több empátiára lenne szükség.

Hőseid különcsége abban nyilvánul meg, hogy más megvilágításból, egyedi perspektívából reflektálnak a társadalmi eseményekre. Ezzel arra szeretnéd ösztönözni az olvasót, hogy olykor ő is változtasson a szemléletmódján a hétköznapi életben. Mit gondolsz, miért van szükség ezekre a szemléletformálásokra, és hogyan éred el ezt az írásaidon keresztül?

– Engem ilyen értelemben elsősorban a különböző nézőpontok kérdése foglalkoztat, legyen szó eszmékről, világnézetről, vallásról. Hogyan látunk bizonyos kérdéseket különböző szemszögből, változik-e a látnivaló, ha módosítunk a látószögön? Hőseim zöme valóban egyedi perspektívából reflektál a társadalmi eseményekre. Amivel arra szeretném ösztönözni az olvasót, hogy olykor ő is változtasson a szemléletmódján, így talán a megalapozottnak és cáfolhatatlannak hitt álláspontja is megváltozik. Nem a kötetben olvasott történet kapcsán, hanem a hétköznapi életben.

A novellákban megjelenő vallási és erkölcsi dilemmák hogyan illeszkednek az életfelfogásodhoz?

– Ezt egy példával tudom a legjobban érzékeltetni. A nyolcvanas években jártam általános iskolába. Nekünk még akkoriban azt tanították, hogy hamarosan belépünk a kommunizmusba, ahol tejben-vajban fürdünk majd mindannyian. Ehelyett nagykorúságunk küszöbén kitört a háború. Sok olyan felnőtt, köztük néhány volt tanárunk is, aki addig széles ívben elkerülte a templomot, hirtelen templomba járóvá vált. Tizenévesként nemigen értettem, hogyan lehetséges az ilyen fordulat, később azonban ráébredtem, hogy ez teljesen normális jelenség, bennem a hiba, ha fennakadok ezen, a többség ugyanis mindig az éppen divatos narratívát követi, különösebben bele se gondolva annak eszmei hátterébe. Az emberek gyakran hajlamosak igazi énjük helyett egy felvett pózt mutatni a külvilág felé. Teszik ezt nyilván azért, hogy a többiek jobban szeressék vagy tiszteljék őket. Számomra az erkölcsi és vallási kérdések nagyon izgalmasak. Hol húzódnak az etikai vörös vonalak, amelyeket erkölcsi önfeladás nélkül nem lehet átlépni? Ki áll közelebb Istenhez: a felebarátainak mindig szívesen segítő humanista ateista, vagy a kereszténységével hivalkodó képmutató? Utóbbi esetben, ugye, felmerül: mi a fontosabb, az emberi magatartás vagy a hit megvallása? Ilyen kérdéseken nagy előszeretettel szoktak bíbelődni a hőseim. Manapság sokat hallani egymással szembe állítva a konzervatív és a liberális kifejezéseket, miközben azt sem tudni igazából, pontosan ki mit ért ezen fogalmak alatt. A lényeg pedig igazából nem is az, hogy inkább konzervatív vagy inkább liberális elveket vall-e valaki, hanem az, hogy jó ember-e vagy rossz ember-e az illető.