Elénk varázsolta a kisembert

Ma délután szülőfalujában, Kishegyesen helyezték végső nyughelyére Németh István írót, lapunk nyugalmazott újságíróját, riporterét.

Újvidéken, a Magyar Szó székházának dísztermében ma gyászülést tartottak Németh István tiszteletére, amelyen Varjú Márta a Magyar Szó főszerkesztőjeként az újságírótól búcsúzott, a Riportertől:

– Nagybetűvel is írhatjuk a szót, hiszen kevesen akadtak a Magyar Szó háromnegyed évszázados történetében, akik olyan elhivatottsággal és olyan meggyőzően tudták bemutatni a kisembert, mint ő.

Mintha riportjainak olvasása közben hallanánk is a mesélő hangját, olyan erővel tudta elénk varázsolni az embert – leginkább a társadalom peremén élő és bajlódó szegény embert, azt, aki a sok viszontagság ellenére, vagy éppen ezen körülmények miatt tudott példamutatóan ember maradni. Németh István bizonyára Kishegyesről hozta magával azt a riportalanyai iránt is megnyilvánuló szeretetet, amelyet írásai sugároznak. Még azok a karcolatai és jegyzetei sem ledorongolóak, inkább csak figyelemfelhívóak, amelyekben a társadalomban megjelent, de számára elfogadhatatlan vadhajtásokat nyesegeti oly módon, hogy fölösleges sebet ne ejtsen senkin.

Németh István olyan tisztelettel bánt anyanyelvünkkel, hogy minden újságírónk példát vehetne róla! Olvasói azért szerették, mert önmagukra leltek az írásaiban, ő volt az, aki „megírta az igazat” róluk, vagy éppen féltő aggodalmait, amikor a nemzeti közösségünk gondjait vetette papírra – emlékeztetett a főszerkesztő. – Az újság állítólag másnapra elévül, de Németh István írásai – ezt már megtapasztalhattuk – évtizedek múltán is tanulságos olvasmányként szolgálnak, általuk is őrizzük emlékét – mondta Varjú Márta.

Űrt hagyott maga mögött

Az egybegyűltekhez mgr. Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke is szólt, aki kiemelte: legjobbjaink közül az egyik legkedvesebb, legnépszerűbb, leginkább megbecsült és szeretett délvidéki magyar író távozott: akkora űrt hagyott maga mögött, hogy alig tudunk megkapaszkodni, hogy a légörvény nehogy mindannyiunkat magával ragadjon – mondta az elnök. Emlékbeszédébe beleszőtte Németh István köteteinek címét, szakmai örökségét, amelyet életműve és írói nagysága ránk hagyott. – Legjobb volt a legjobbak között abban is, ahogyan egy életen át járta a vidéket, az országot, ahogyan nagyvárosok és apró falvak zugaiban, művelődési házaiban, iskoláiban, könyvtáraiban hallgatta őt gyermek és felnőtt irodalomról, újságírásról, családról, politikáról, pályatársakról beszélni, miközben érezhette: e gazdag világ széplelkű, nemes őre éppen Ő az, az ember, aki helyükbe hozza a történeteket, az élményt, az életet – tele szomorúsággal, örömmel, hittel és tüzes ragyogással, s mindig bölcs derűvel és fanyar humorral – mondta Hajnal Jenő, majd megnyugvással megállapította, hogy immár elkezdődhet Németh István lelki és szellemi örökkévalósága, mert ahogyan ő fogalmazott: a föld, amibe eltemetnek bennünket, megmarad. – Eltöprengett azon is, vajon néptöredék mivoltunk lényegét nem bevégzetten és befejezetlen sorsunkkal, a célba jutás örömének örökös hiányával kellene-e magyarázni, illetve azzal, hogy talán valaminek a folytonos hiánya is lehet az ember hazája. Németh István életpályájának legfontosabb üzenete számomra épp az, „hogy mi, délvidéki, lentiségi, alvidéki magyarok nem találtunk vissza eredeti nevünkhöz, vagy valamiért nem vállaltuk azt. Így ma se tudjuk, hogy mik is vagyunk, s reggelre kelve mikké leszünk. Nemcsak utcáink, tereink, szülőhelyünk nevét változtatta meg az a gyakran vihart kavaró történelmi széljárás, amelynek kárvallottjai vagyunk, hanem bizony az észjárásunkat is" – mondta egyebek között Hajnal Jenő.

Földi és égi novellák

A gyászülés folytatásában Virág Gábor, a Forum Könyvkiadó Intézet igazgatója is elbúcsúzott Németh Istvántól: – A Forum-ház és Kishegyes leghűségesebb lakója és látogatója végképp hazaérkezett. Immáron zavartalanul róhatja köreit munkahelye irodáiban, szülőfaluja utcáin, a bácskai falvakban, melyeknek minden szegletét, zugát, göröngyét körbejárta, kézbe vette, megtapogatta, hogy azok ízét, zamatát magába szippantsa, s az így szerzett tapasztalatait minél több olvasójával megossza. Immáron zavartalanul gyarapíthatja bélyeg- és kavicsgyűjteményét, s talán még képtára is újabb és újabb izgalmas darabokkal gyarapodhat, s végre újra írhatja halhatatlan novelláit, melyeket mi, földi halandók, már sajnos nem olvashatunk – búcsúzott az írótól az intézet igazgatója. Emlékeztetett arra, hogy Németh István soha nem szokta meg a „kalitka-létet”, ezért amikor és amíg csak tehette, rendszeresen visszaszökött szülőfalujába. Útjain – belső és külső kalandozásaiban – az őrangyala mindig a Magyar Irodalom volt. – Már nem emlékszem rá pontosan, gyerekfejjel kitől kaphattuk az értesülést, de a remegés emléke a mai napig él bennem – a kis falu egyetlen, azóta már rég bezárt könyvkereskedése előtt várakozunk, hogy a frissen megjelent Vörösbegy című, gyermeknovellákat tartalmazó kötet első példányait magunkénak mondhassuk. Írásainak minden szava, minden mondata felidézte/felidézi bennünk a gyerekkor varázslatos, sokszor nyers, de őszinte világát. Németh István, mindannyiunk Pista bácsija ma végképp hazaérkezik – emlékezett vissza Virág Gábor.

Mgr. Bordás Győző irodalmár Németh István szinte mindegyik kötetének a megjelenésében szerepet vállalt. A gyászülésen felvillantott egy-két mozzanatot az író életéből: – Németh István a mi Márai Sándorunk, vagy Tömörkény Istvánunk, ezeket az írókat emlegette rendszeresen a baráti társaságban. Immár tíz éve, minden csütörtökön itt, a Forumban találkozunk mi, író-képzőművészek, hogy megbeszéljük a „világ dolgait”. Sajnos – Bányai János és Gerold László után – ismét megüresedett egy szék a találkozó képzeletbeli asztala mellett. Kötődtem hozzá, amikor a Magyar Szóhoz kerültem 1971-ben, így fogadott: Na, te verbászi gyerek vagy, én viszont verbászi diák voltam. Később, amikor Verbászon jártunk édesapámnál, észrevette, hogy a kertünkben rózsafák (nem rózsabokrok!) nőnek. Elmesélte, hogy az apai nagyapjának milyen kertje volt, olyan szépen mesélt apámnak, hogy én később nagyon nagy élvezettel olvastam Viola című riportját, amelyben összehasonlította a női neveket a nagyapja kertjében növő virágokkal – emlékezett Bordás Győző.

 Végső búcsú az írófejedelemtől

Ma délután a kishegyesi nyugati temetőben végső nyugovóra helyezték Németh István írót, publicistát. A gyászszertartáson a hozzátartozók, barátok, írótársak és tisztelők mellett jelen voltak a vajdasági magyar politikai és művelődési élet képviselői is. Többek között jelen volt Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Sutus Áron, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke és számos más rangos személyiség.

A gyászszertartást követően Matuska Márton publicista és barát búcsúzott a kishegyesi származású írótól. Matuska elmondta, hogy Németh közel 9 évtizeddel ezelőtt indult az életbe szeretett szülőfalujából, Kishegyesről. Élete első bő két évtizedét itt töltötte, s írásai alapján ez idő alatt megismerte az összes hegyesi utcát, gyereket és öreget.

– Az itthon élést követően jött a hasonlóan nagy, talányos folytatás a városban. Hűséges párod is akadt, itthoni. Családod lett, lakásod, megélhetésed, sőt sikered. Nevet szereztél magadnak nem is csak itthon, hanem az egész magyar nyelvi térségben, s egy kicsit még azon is túl. Nyilván ámítottad magad, hogy új otthonra leltél. Viselkedésedből azonban megállapíthatjuk mi magunk is, amire végül te is rájöttél: nem otthont, csak lakóhelyet találtál. Ezért kényszerültél vissza, amikor csak módod adódott rá. Kerested a régi utcákat, embereket, élményeket, élményhelyeket. És most mindent megtaláltál – mondta Matuska.

Németh Istvántól a kishegyesiek nevében Vörös Julianna, a Kishegyesi Könyvtár nyugalmazott igazgatója és a helyi közösség tanácsának elnökhelyettese búcsúzott. Vörös Julianna arról beszélt, hogy a búcsú mindig fájdalmas, mert azt az embert veszi el tőlünk, aki igazán fontos számunkra.

– Németh István 1930-ban született Kishegyesen és 25 évesen költözött el, de mindig is hegyesinek vallotta magát. Itthon még csak Csülkös volt a beceneve, de idővel, mára mindenki Pista bácsija lett. Megmaradt szerény, egyszerű embernek, annak ellenére, hogy a vajdasági magyar irodalom legnagyobb egyénisége lett. A Parasztkirályságtól máig számos elbeszélés- és riportkötete, ifjúsági regénye és publicisztikai válogatáskötete jelent meg. Munkásságát sok-sok díjjal ismerték el Vajdaságban és Magyarországon is. Újvidéken élt, de a szíve mindig visszahúzta szülőfalujába. Nagyon szerette ezt a poros, dimbes-dombos falucskát – fogalmazott Vörös Julianna, majd arról is szólt, hogy míg egészsége engedte, addig Németh István rendszeresen hazajárt. Nemcsak az író szerette Kishegyest és a kishegyesieket, hanem a kishegyesiek is nagyra becsülték őt. Ezt bizonyítja, hogy 1989-ben megkapta Kishegyes Október-díját, 2009-ben pedig elsőként kapta meg a falu díszpolgára címet. A nyugalmazott könyvtárigazgató arról is szólt, hogy Németh István a Csépe-napi rendezvényeknek kezdetektől fogva résztvevője volt. Egy-egy könyvének bemutatója pedig „valóságos ünnep” volt a faluban, fogalmazott.

A búcsúbeszédeket követően Vigh Rudolf kishegyesi írónak, Németh István barátjának a versét Hajvert Ákos szavaló tolmácsolta. Ezt követően Németh István írót végső nyugalomba helyezték szeretett szülőfalujában.